Országgyűlési napló, 1953. II. kötet • 1956. július 30. - 1958. szeptember 26.

Ülésnapok - 1953-35

1785 Az országgyűlés 35. ülése 1957. évi május 11-én, szombaton, 1786 tunk —, de a parlamenten kívül együttesen lépünk fel amellett a határozat mellett, amelyet az országgyűlés hozott, vagy ha miközben itt ülünk, úgy látszik, hogy mindenki egyetért mindennel és mihelyt kitettük a lábunkat az országgyűlésből, mindenki kezdi azt másképp magyarázni és kezd más álláspontot képviselni. (Tetszés.) Azt hiszem, a nép ügyét az viszi előre, ha itt a döntés kialakítása során megmondjuk véleményünket, de ha egy döntés megszületett, a képviselő erkölcsi kötelességének tartja, hogy becsülettel képviselje kint az életben, mindennapi munkájában, saját hivatása területén. (Taps.) Mivel a gondolatot nekem Beresztóczy képviselőtársunk adta, ne vegye sértőnek, ha egy hasonlatot fogok mondani. Én XIII. kerületi kommunista párttitkár voltam nemrégiben, és beszélgettünk ott az elmúlt évek tapasztalatairól. Azt mondtam, hogy a pártéletnek bizonyos időben az volt a rákfenéje, hogy a pártrendezvényeken úgy viselkedtünk, mint, valami rossz katolikus egyház. Ne haragudjék a talán bántó hasonlatért. (Derültség.) Hogyan volt ugyanis ez a valóságban? Valahogy összegyűltünk, felállt egy főpapszerű jelenség (derültség), és elmondta, amit mondani kellett, a többiek ájtatos figyelemmel hallgattak, s utána hazamentek. Ezekben az előadásokban — hogy a hasonlatnál maradjak — volt olyasmi, hogy ne iopj, ne légy gazember, ne légy karrierista, de dolgozzál tisztességgel, tiszteld a néped, szüléidet, és így tovább. Erre mindenki rámondta, hogy ámen. (Derültség.) Es utána mikor széjjelmentek, bizony a részvevők jelentős része mindenféle huncutságot é$ gazemberséget kezdett csinálni, éppen a fordítottját annak, amit ott beszéltek. (Derültség és taps.) Azután hogy lelkiismereti konfliktus se legyen, hát nekünk, kommunistáknak is megvolt a magunk gyónása, azt önkritikának hívják. (Derültség és taps.) Voltak olyasfajta emberek, akik kommunistáknak nevezték magukat és azt gondolták, hogy hasonlóan viselkedhetnek ahhoz, ahogyan egy rossz katolikus egész évben gazemberkedik és húsvét táján elmegy a templomba, meggyón és újjászületve, megnyugodva kimegy az utcára és húsvét után kedden kezdi elölről az egészet. (Derültség és taps.) Vannak ilyesfajta emberek, akik ott ülnek a kommunisták között, kommunistáknak nevezik magukat és azt hiszik, hogy az ilyen viselkedés elképzelhető és összeegyeztethető az igazi kommunista magatartással. Az ilyenfajta emberek meghallgatják a helyes instrukciókat, rámondják, hogy rendben van, utána nem helyesen dolgozgatnak egy-két évig és amikor előveszik őket a felelősök, akkor mondanak egy szép önkritikát, átszellemülnek és két nappal később folytatják a hibákat ott, ahol abbahagyták. Ezt nem lehet csinálni! (Taps. KRISTÓF ISTVÁN: Szóról szóra így van.) Ezt nem lehet csinálni, s ezen kell változtatni. (Helyeslés). Visszatérve Beresztóczy képviselő felszólalására: Beresztóczy képviselőtársunk azzal kezdte, hogy leszögezte, miben nem ért velünk egyet. Ezt a szókimondást helyeselni lehet, mert így legalább lehet tudni, hogy például Beresztóczy képviselőtársunkra milyen kérdésekben és milyen mértékben számíthat az országgyűlés. Most én például, mint pártfunkcionárius — mert az is vagyok álláshalmozásom következtében (Derültség) — tudom, hogy Beresztóczy képviselőtársamra atekintetben nem számíthatok, hogy a hivő katolikusokat a kommunista meggyőződésre térítse át. (Derültség és taps.) A dolgot egy kicsit a tréfás oldalán nézzük, de ez csak a lényeg megértése miatt van. A lényeg az: meg kell mondani véleményünket és így kell kialakulnia a döntésnek, de a döntést azután becsülettel álljuk és hajtsuk végre. Ez a dolog lényege és azt hiszem, ebben is egyetértés van. Most szeretnék néhány kérdéssel foglalkozni, ami a vita során felmerült, vagy azzal összefüggésben van, amelyre úgy gondolom, hogy külön kell válaszolnom. Egyúttal elnézést kérek azért, hogy nem minden felvetődött kérdésre válaszolok. Ha egyes kérdésekre nem térek ki, az nem azt jelenti, hogy nem fontosak, de nem lehet minden fontos kérdésre kitérni. Itt van a következő kérdés: Péter János képviselőtársunk elmondotta, hogy a nehéz időben ott voltak vidéken és várták a szót, mit kell tenni és ez a szó nem jött. Hasonló kérdésről beszélt Ilku elvtárs, Csikesz elvtársnő és még mások is. Mi itt a dolog lényege? Én azt hiszem, hogy mi tartozunk a magyar munkásosztálynak, a magyar dolgozó népnek, a magyar kommunisták, honvédek, rendőrök becsületének annyival, hogy megmondjuk: az októberi események során a tömegek részéről és a hadsereg egyes szervei részéről, a kommunisták, a rendőrök részéről megmutatkozott bizonytalanság és tehetetlenség okait nem a tömegekben kell keresnünk. Ezzel tartozunk a saját népünk becsületének, mert amikor azt mondjuk, hogy a magyar nép a szocializmus ügyét megvédelmezte, ez szentírás, elvtársak! Mert itt szóba került sok mindenféle történelmi érdem, de azt meg kell mondani, hogy a történelmi érdem azé a magyar munkásosztályé — s ezért talán még dolgozó paraszttestvéreink sem fognak megharagudni —, amely 1918 ősze óta a néphatalomért harcolt, sok vért áldozott ebben a harcában, de ettől a céljától soha nem tágított. (Nagy taps.) És nem esetlegesség, nem véletlen volt, hogy a kapitalizmus egy különösen komisz formájában a középkor nagyon erős maradványaival agyongyötört magyar nép volt az első a világon, amely a hasonló elnyomás alatt élt oroszországi népek után kivívta a dolgozó nép hatalmát. Véleményem szerint ez a magyar nemzet igazi büszkeségének egyik legfontosabb történelmi ténye! (Taps.) Én, sajnos, nem tudtam részletezni az októberi napok személyes élményeit. Valamit azonban szeretnék erről is mondani. Ha a vezetést tekintem — s itt a párt- és az országvezetést egy vezetésnek kell vennem —, akkor meg kell mondanom a következőket: Az akkori vezetés alapjában két részre osztható. Az egyik rész az, amely júliusban eltökélte, hogy a hibákat ki fogjuk javítani, s meg vagyok róla győződve, hogy — ha nem is belső viták, nézeteltérések,