Országgyűlési napló, 1953. I. kötet • 1953. július 3. - 1956. február 11.

Ülésnapok - 1953-23

1067 Az országgyűlés 23. ülése 1955. november 17-én, csütörtökön. 1068 ről: a rádióelektronika és a vacuumtechnika kérdését, sőt ezen belül is csak egyet, a televízió kérdését. Magyarország a híradás- és vacuumtechnikai iparban jelentős helyet foglalt el a múltban, számos kiváló tudósunk volt és működik jelenleg is. Ennek ellenére elmaradtunk a televízió megvalósításában. Most azt a feladatot tűzzük magunk elé, hogy ezt az elmaradást mielőbb felszámoljuk és 1957 közepétől kezdve a jelenlegi kísérleti adások helyett korszerű, rendszeres, tömeges televíziós adást valósítsunk meg. A televízió világszerte hatalmasan fejlődik. A legutóbbi adatok szerint jelenleg a világon több mint 35 millió televíziós készülék működik. A televízió mindenekelőtt rendkívül fontos, korszerű hírközlő eszköz; nagyban hozzájárul népünk szocialista szellemben való neveléséhez, a színházi, a filmkultúra, a tánckultúra, a sport stb. elterjesztéséhez. A televízió kulturális szempontból valósággal forradalmasítja nemcsak a várost, hanem a falut is, hiszen odaviszi a paraszt házába, mindenüvé, ahol villany, vagy telep van, az operai, a színházi előadásokat, a filmet, az ének- és tánckultúrát, a sportot, a mezőgazdasági ée egyéb tudományos ismereteket. Rendkívül nagy jelentősége van a televíziónak egész híradástechnikai iparunk, sőt mondhatnám egész iparunk fejlődése és fejlesztése szempontjából. Elősegíti a mikrohullámú távközlést, ami a távközlésnek és a rádióadásoknak a legkorszerűbb formája. Fontos eszköze a honvédelemnek is. A televízió megvalósítása és a televíziós berendezések gyártása és forgalomba bocsátása egyben az életszínvonal emelésének fontos eszköze. Ezenkívül exportlehetőségeket is biztosít számunkra. Mindezek szükségessé teszik, hogy a kohó- és gépipari minisztérium híradástechnikai igazgatósága, valamint azok az üzemek, amelyeknek szerepük van ezen igen fontos iparág fejlesztésében, továbbá a közlekedési minisztérium, a Rádió Hivatal komoly erőfeszítéseket tegyenek, hogy pótoljuk ezen a téren az elmaradást. 1956. évi tervünk a lakosság életszínvonalának viszonylag szerény, de szilárdan megalapozott emelkedését irányozza elő. Mint ismeretes, növekedni fog 1956-ban a lakosság rendelkezésére álló iparcikkek mennyisége, növekedni fog a lakosság rendelkezésére bocsátott húsmennyiség, s általában nőni fog az élelmiszerek mennyisége. Mindez persze nem jelenti azt, hogy minden kívánságot és minden igényt korlátlanul ki tudunk majd elégíteni. Ettől még távol állunk. De lépésről-lépésre megalapozottan, bizton haladunk előre. A lakosság életszínvonala emelkedésének egyik legfontosabb tényezője a lakáskérdés. Ami a lakáshelyzetet illeti, ismeretes, hogy a régi nagytőkés-nagybirtokos rendszertől súlyos örökséget vettünk át. A munkásosztály, a nép állama természetesen nem békülhet meg olyan lakásviszonyokkal, amelyek között a kapitalista, nagybirtokos Magyarországon a dolgozók éltek. A lakáshelyzet megítélésénél azonban nem árt emlékezni a Horthy-rendszer lakáskörülményeire, az ínséglakásokra, a kilakoltatásokra, az éjszakai tömegszállásokra. Ezekről dr. Schuller Dezső: „A hajléktalanság kérdése a székesfővárosban" című, akkori hivatalos statisztikai kiadványában szó szerint a következőket írta: ,,1930-ban már zsúfolásig megteltek a fővárosi menhelyek azokkal a szerencsétlen emberekkel, akik már sem az albérleti szobát, sem pedig az ágybérletet nem tudták megfizetni. A menhelyekből kirekedtek az óbudai téglagyárak kemencéiben igyekeztek éjszakára meghúzódni." „1931. év őszén — írja tovább Schuller — 400 körüli volt azoknak a száma, akik éjszakájukat a rosszlevegőjű, részben még tüzes kemencékben töltötték. Egészségük, összeégett, viselt ruhájúkkal együtt romlott, de nem kellett éjjel az utcán kóborolniuk. A hajléktalanok száma a téli hideg idő beköszöntésével — írja tovább — egyre szaporodott, mert az éjjeli menedékhelyeket nemcsak a hajléktalan magánosok keresték fel, hanem ide húzódtak be faalkotmányaikban vagy kunyhóikban a megfagyás veszélyének kitett családok is. A főváros — mondja tovább Schuller kiadványa — 1933-ban összesen 471 017 esetben nyújtott hajléktalan. magánosok részére éjjeli elhelyezést." Tisztelt Országgyűlés! Ezenkívül tudni kell, hogy a háború a régi lakásállományt is megtizedelte. Különösen súlyos ebben a tekintetben a helyzet Budapesten és nagyobb vidéki városainkban, ipari központjainkban, ahol a háború utolsó szakaszában a német és a magyar fasiszták bűne következtében soktízezer lakás ment tönkre. Budapesten a háborús károk következtében a lakóépületek 74 százaléka megsérült. A ' felszabadulás előtti mintegy 300 000 lakásból 13 600 teljesen megsemmisült, 18 800 lakhatatlanná vált, 47 300 részben használhatatlanná vált, s többtízezer szenvedett kisebb károsodást. A lakáskérdés -"egyike népünk legégetőbb kérdéseinek. Végleges, teljesen kielégítő megoldása nem egy ötéves terv műve lesz. A Magyar Dolgozók Pártja és a Magyar Népköztársaság kormánya világosan látja e kérdés nagy jelentőségét és fontosságát dolgozó népünk számára. Ezért évről évre növekvő összeget irányzott és irányoz elő lakásépítésre, valamint a lakások tatarozására. így 1952-ben tatarozások nélkül az összes beruházásoknak 4,3 százalékát. 1953-ban 6,1 százalékát. 1954-ben 10,1 százalékát. 1955ben 11.4 százalékát, 1956-ban 11,8 százalékát fordítottuk, illetve fordítjuk állami lakásépítésre. Más szóval: 1952-től 1956-ig az állami eszközökből lakásépítésre fordított összeg aránya a beruházásokon belül csaknem megháromszorozódott. Hasonlóképpen igen jelentősen emelkedett az állami lakásépítésre fordított abszolút összeg is, amennyiben az az 1952. évi 682 millió forintról 1956-ban mintegy 1440 millió forintra növekszik. Ha ehhez az 1440 millióhoz hozzászámítjuk azt a 400 millió forint hitelt, amehvt 1956-ban az állam a dolgozóknak sajátház építésre, kedvező feltételek mellett rendelkezésre bocsát, úgy azt látjuk, hogy 1956-ban az állami eszközökből lakásépítésre felhasznált összeg megközelíti a 2 milliárd forintot. Ez azt jelenti.