Országgyűlési napló, 1953. I. kötet • 1953. július 3. - 1956. február 11.

Ülésnapok - 1953-13

531 Az országgyűlés 13. ülése 1954. évi szeptember hó 22-én, szerdán. 532 a tanácsi munka megj avulását, a tanácsrendszer .magasabbfokú, minőségi fejlődését. Persze, hogy történtek az elmúlt négy év alatt hibák, túlkapások, félremagyarázások. Persze, hogy egyes tanácsokban is elhatalmasodtak a kiskirályok, felburjánzott a bürokrácia és ennek következtében egyes tanácsok, végrehajtó bizottságok elvesztették az eleven kapcsolatokat a néppel. Egyes helyeken a nép kívül élt a tanácsokon és egyes végrehajtóbizottsági, vagy tanácstagok kívül éltek a népen, amire nézve jellemző példákat sorolt fel itt Iván Istvánné előttem szólott képviselőtársam. Ilyen eseteknek a jövőben már nem szabad előfordulniuk. A tanács, a végrehajtó bizottság eleven tömegkapcsolatok nélkül olyan, mint egy zenekar hangszerek nélkül. Az új törvényjavaslat lehetővé teszi, sőt kötelességévé teszi minden tanácsnak, minden végrehajtó bizottságnak, hogy a maga kettős szerepének, vagyis államhatalmi és államigazgatási feladatainak megvalósításában egyszerre legyen a magyar élet fáján levél, amelyen keresztül lélekzik, asszimilál ennek az életnek a fája, és ugyanakkor gyökér, amely mélyen behatol a népnek, a magyar történelem haladó hagyományainak, a magyar nép hazaszeretetének talajába és onnan felhozza az életet adó tápanyagokat az ágakba, a lombokba. Senki sem tagadja, hogy első tanácstörvényünknek voltak hiányosságai -és ezek nemcsak a törvényben, hanem az életben is megmutatkoztak. Ha nem lettek volna ilyen hiányosságok, akkor nem lett volna szükség erre a törvényjavaslatra. Viszont senki sem vitathatja el az első tanácstörvénytől és az ennek alapján lezajlott 1950. október 22-i választásoktól, az ezeken megválasztott tanácsoktól azt a történelmi érdemet, hogy új fejlődést, egy magasabbrendű fejlődést indítottak el a városokban és falvakban egyaránt. Az 1950. október 22-i tanácsválasztások első lépést és hozzátehetjük, hogy hétmérföldes csizmában járó lépést jelentettek fejlődésünk magasan ívelő útján. Ha visszagondolok erre az elindulásra, akkor Önkénytelenül is Cavournak, az olasz nép egysége megteremtőjének mondása jut eszembe. Ezt mondotta Cavour: »Csak segítsék az olasz népet a nyeregbe, lovagolni már tudunk magunktól is!« A magyar nép fiainak, leányainak is csak arra volt szükségük, hogy a Népköztársaság Alkotmányának szellemében az első tanácstörvénynyel segítsék őket a nyeregbe, és azóta megmutatták, hogy bizony tudnak lovagolni a hatalom paripáján nemcsak azért, mert közmondásosán régi lovasnép vagyunk, hanem elsősorban azért, mert szabad* nép vagyunk és a szabad nép értelmesen és észszerűen — és ezen is van a hangsúly tisztelt Országgyűlés, — emberségesen és igazságosan tud élni a maga hatalmával. Az első tanácstörvény végleg elfújta az ódon vad vármegyeházának dohos szagát, városainkból és községeinkből végleg eltüntette a régi főszolgabírói szellemet jelképező Gessler-kalapokat, a zergetollas főszolgabírói kalapokat, amelyek előtt a múlt rendszerben hétrét görnyedve kellett köszönnie különösen a falvak népének, a parasztságnak. Az új törvényjavaslat legfontosabb célja az, hogy a nép hatalmát még jobban megszilárdítsa, kiterjessze. Régen sok szócséplés történt az úgynevezett autonómia, az önkormányzat fogalma körül, amely valóban egy bizonyos történelmi korszakban, a Habsburg-abszolutizmus idején nem is csengett rosszul a magyar fülekben, hiszen mint tudjuk, abban az időben nem egy helyen a megyei, városi önkormányzatok voltak a fellegvárai a Habsburg-uralom németesítő és központosító rendszerével szemben kifejtett nemzeti ellenállásnak. De már a múlt század második fele óta a vármegyei rendszer az önkényuralomnak, a népelnyomásnak lett bagolyvára. A városi polgárság autonómiája elsorvadt, a Habsburg-uralomnak, a Horthy-rendszernek, a vele egyhúron pendülő feudalista-kapitalista uralkodó osztályoknak lett az eszköze. Most ez a törvényjavaslat az igazi autonóm miát, vagyis az igazi önállóságot, az igazi önkormányzatot biztosítja a népi hatalmi szervek, a tanácsok számára. Megvalósul Kossuth Lajos politikájának alapelve: »-a néppel a népért«. E törvényjavaslat a nép hatalmának gyakorlati biztosítéka, az Alkotmány alapelvei mellett. Ezzel a javaslattal nemcsak mi, az országgyűlés tagjai, de a nép széles tömegei is behatóan foglalkoztak, mielőtt idekerültek volna a Ház asztalára. Figyelmesen átolvastam a sajtóban megjelent hozzászólásokat. Alaposan áttanulmányoztuk ezeket a hozzászólásokat és magát a javaslatot a Hazafias Népfront Előkészítő Bizottságában, az országgyűlés jogi bizottságában és kimerítően tárgyalták, elemezték előttem felszólalt képviselőtársaim itt az országgyűlésben. Alkotmányjogilag a nép gyakorlati kívánságai, érdekei szempontjából, a tanácsok további perspektívájából és egyházi vonatkozásokban is részletesen megvitattuk ezt a törvényjavaslatot. Ügy vélem, hogy felesleges ismétlésekbe bocsátkoznék, ha ezeknek a felszólalásoknak egyrészét most felmelegíteném. Ehelyett engedje meg a tisztelt Országgyűlés, hogy most már szubjektív érzéseim vonalán folytassam beszédemet. Szeretném ezt tenni kétféle szempontból, a városnak és a falunak szempontjából. A tanácsrendszer a városok viszonylatában történelmi visszapillantásban körülbelül olyan különbséget mutat, mint mai szocialista városaink, vagy szocializmust építő városaink a középkori városokkal szemben. Mi volt a középkori város legfőbb jellegzetessége? A várfal, amelyen belül éltek a kiváltságos rétegek és amelyen kívül élt a nép, a dolgozó, verejtékező nép. A népből származó dolgozókat csak akkor engedték be az uralkodó kiváltságosok a várfalon belül, ha a várost ellenség fenyegette és ezért a várfalakat az egyszerű emberek verejtékes munkájával, de testével is meg kellett erősíteni, az uralkodó réteget vérük hullajtásával is meg kellett védeni. Nos, a tanácsrendszer városi vonatkozásban is lerombolta ezeket a feudális várfalakat és a városok feletti hatalmat, intézkedési jogot azok számára biztosította, akik korábban, vagy képletesen, vagy valóságban a várfalakon kívül — értsd a külvárosokban, a nyomornegyedekben, a munkásnegyedekben — éltek.