Országgyűlési napló, 1953. I. kötet • 1953. július 3. - 1956. február 11.

Ülésnapok - 1953-7

251 Az országgyűlés 7. ülése 1954. évi június hó 16-án, szerdán. 252 személyesen Horthy adta el hazánkat és népünket szőröstül-bőröstül az olasz, majd a német fasizmusnak. Belesodortak bennünket a Szovjetunió elleni rablóháborúba, amelyhez nem volt semmi közünk, s amely népünknek nemcsak az érdekeibe, de az érzelmeibe is ütközött. A felszabadulás végre lehetővé tette, hogy a dolgozó magyar nép necsak a belső portáján legyen önálló gazda, hanem a külpolitikában is. Sok évszázad alatt elnyűtt, elveszett a magyar nép önálló, független, nemzeti külpolitikája. Lehulló meteor volt ezeknek a komor, sötét századoknak egén az önálló, bátor, a nemzet érdekét szolgáló külpolitika, amelyet Bocskay, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos képviseltek. És sajnos, az ellenforradalom terrorja fullasztotta meg a dicsőséges Magyar Tanácsköztársaságnak azt a külpolitikáját is, amely első ízben vette fel a szoros baráti kapcsolatokat a hatalmas Szovjetunióval, amely megbonthatatlan barátság mindig legerősebb biztosítéka a magyar külpolitika függetlenségének. Tisztelt Országgyűlés! E történelmi távlatban szemlélve tudjuk csak igazán megbecsülni, értékelni azt, hogy immár évek óta a független magyar külpolitikát intéző külügyi tárca költségvetéséről tárgyalhatunk. Ma a magyar nép fiai intézik külpolitikánkat. Külpolitikánkra nézve is érvényes Nagy Imrének, a minisztertanács elnökének a Magyar Dolgozók Pártja III. kongresszusán elhangzott megállapítása: »Pártunk bebizonyította dolgozó népünk előtt, hogy nemcsak harcolni, de kormányozni is tud!« Igen, kormányozni is tud, nemcsak bent, hanem megbecsülést szerez a mi önálló külpolitikánk a magyar nép jóhírnevének világviszonylatban is. Külpolitikánk — a magyar népnek a politikája, akarata, becsületes, nyílt magatartása! A magyar nép fiai intézik külpolitikánkat, akik a népből jöttek, s akik a néppel összeforrtak, akik a magyar nép akaratát, érzéseit, szabadságvágyát és békeakaratát tolmácsolják a k ilönböző nemzetközi fórumokon. Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártjának első titkára a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőcégének kongresszusi beszámolójában külön kihangsúlyozta az önálló magyar külpolitika jellegzetességét és tartalmát. Ezt mondotta a többi között: »A szocializmus építésének feltételeit ma is csak úgy tudjuk biztosítani, ha cselekvően kivesszük részünket a béke és a háború erői közötti, világméretekben folyó nagy mérkőzésből, ha a béketábor soraiban a felszabadító Szovjetunió oldalán — mint független ország — saját aktív külpolitikával járulunk hozzá a béke megszilárdításához, a nemzetközi feszültség enyhítéséhez, a népek között együttműködés minél szélesebb körű megvalósításához.« íme, — t. Országgyűlés, — tömören összefoglalva így hangzik a Magyar Népköztársaság külpolitikájának tartalma és célja. Ezt a külpolitikát tekinti zsinórmértékül nemcsak a külügyminisztérium, hanem az egész magyar dolgozó nép. Lássuk most konkrétabban ennek a külpolitikának céljait, állásfoglalásait. A magyar külpolitika legfontosabb feladatának azt tekinti, hogy cselekvőleg járuljon hozzá a nemzetközi feszültség enyhítéséhez, a tárgyalások szellemének diadalrajutásához, a béke megvédéséhez. Ezt a feladatát előírja népünk szenvedélyes békeakarata. De kötelezi erre az a történelmi tény, hogy egy évvel ezelőtt a Béke Világtanács Budapesten szólott minden tisztességes emberhez, nemzetiségre, pártkülönbségre, vallási különbségre való tekintet nélkül a reménység üzenetével, azzal, hogy a népek követeljék kormányaiktól: tárgyaljanak és egyezzenek meg. Ezen a helyen és éppen a külügyi tárca költségvetésének tárgyalásánál nem mulaszthatjuk el, hogy a budapesti felhívás jelentőségét méltassuk. A Béke Világtanács budapesti felhívása azóta már a népek szívébe vésett, s a népek szívében hordozott vágy, szenvedélyes kívánság. De talán még több mint érzés és kívánság, mert hiszen azóta részben a budapesti felhívás nyomán, a Szovjetunió kezdeményezésére Berlinben megrendezték a külügyminiszteri értekezletet, s április 26. óta folyii: a genfi ázsiai értekezlet. A Béke Világtanácsnak június 15-től június 20-ig lezajlott budapesti ülésszakáról hangzott el a világnak mind a négy sarka felé különböző nyelveken, különböző világnézetek, pártpolitikai felfogások képviselőinek ajkáról százmilliók dübörgő követelése: »Mentsük meg a civilizációt, védjük meg az emberiséget az új háború veszélyétől!« Ez a legátfogóbb, minden embert magához ölelő programm — az egész mai emberiségnek életprogrammja! A civilizációban bennefoglaltatik a párizsi Notre Dame éppen úgy, mint az egyszerű falusi templom, a moszkvai Tretyakov-képtár éppen úgy, mint a Louvre, vagy a British Museum, a firenzei Uffizi-képtár, a Vatikán szobor- és festménygyüjteménye. De a civilizáció több, mint múzeum és könyvtár, mert hiszen az emberi agyakban, értelemben, fantáziában él és fejlődik tovább. Az emberiség fogalmában viszont bennefoglaltatik minden ember, minden gyermek. És mindezek megvédésére, az emberiség és a civilizáció megvédésére vállalkozott a nemzetközi békemozgalom, amelynek a mi népünk is meggyőződéses híve és harcosa. Tisztelt Országgyűlés! A békének e meggyőződéses szolgálatát, harcát elsősorban azért vállaljuk, mert a magyar nép egyike azoknak, amelyek rendkívül sokat szenvedtek és éppen a régi rendszerek önállótlan külpolitikája miatt rájuk kényszerített háborúkban. A béke gondolata tehát a központi témája, célja, tartalma a magyar külpolitikának. Egy nagy, tépelődő magyar szellem, Széchenyi István valamikor tehetetlen kétségbeeséssel mondotta e tragikus szavakat: »Egyedül vagyunk!« Nos, — tisztelt Országgyűlés, — ma már öntudatosan és erőteljes bizakodással mondhatjuk, hogy nem vagyunk egyedül! A magyar külpolitika nem elszigetelt törekvés, nem elérhetetlen ábránd, hanem reális, kézzelfogható valóság. A magyar külpolitika erejének két kimeríthetetlen forrása van. Az egyik — amelyről imént szóltam — az, hogy a magyar külpolitika a magyar nép békeakaratának kifejezője. A máI sik erőforrása pedig ahhoz a hatalmas béke-