Országgyűlési napló, 1947. I. kötet • 1947. szeptember 16. - 1949. november 24.

Ülésnapok - 1947-7

281 Az országgyűlés 7. ülése 1947. sajtószabadság ellen!) a sajtószabadságnak olyan erős megtámadása, aimtelyet .ió lelkiismerettel nem tudnék sem mint újságíró, sem mint a közéleti embere elfogadni. (Ráth András (f): Ebben imiennyi a reakció?) Követeli ta munkáspártok programja az önkormányzat kifejlesztését. A népi önkormányzatnak a kifejlesztése hallatlanul fontos. Pártunk programjában, ez kezdettől fogva benne volt. éspedig kombinálva azzal a gondolattal» hogy a .megyerendszert, amely a feudális állaimnak kikögített efmjléke volt, mint politikai szervet; meg kell szüntetni, ellenben igen jól betöltheti azt a szerepet, amelyet Erdei képviselőtársam is kiemelt volt, hogy mint gazdasági egységek szer epei jenek a nemzet gazdasági életébenE helyetti az történt, hogy továbbra is ugyanúgy fenntartottuk a főispánokat,, a megyéket» az alispánokat, mintha nem: történt volna semmi, holott a megyének a demokratizálása» az önkormányzatnak az áthelyezése a Legkisebb egységekre, a községekre — megteremti a közvetlen demokráciát és miegteremta azt a hallatlanul nagyszerű intézményt, amelynek például Svájc köszönheti a maga szabadságos levegőjét, a referendum rendszerét. Mert ha a legkisebb önkormányzatoknak megvan a imiódjuk ahhoz, hogy a törvényekhez közvetlenül — természetesen felhivás alapján és bizonyos előfeltételek mellett — hozzászólhassanak., új törvényt követelhessenek, vagy követelhessék bizonyos törvényeknek az abrogációját> akkor ezzel közvetlenül bekapcsoltuk* a népet a demokráciába és érdekel tettük őt abban, amiben egyébként csiak a. választásoknál mint választópolgár volt érdekelveVan azután még egy megemlítendő pontja ennek a munkásprograiirijnfaik, amely természetesén már jó néhány héttel ezelőtt készült volt. Azt mondotta volt, hogy a külföld anyagi támogatását kell kérni a mi gazdasági műveleteink számára. Azóta voltak bizonyos politikai eltolódások a világpolitikában, amelyek igen nehézzé tették ez a. problémáit, imégis meg kell (mondanom, nem szabad a szálakat elszaggatnunk. Mikor mi szinte tüntetőleg azt kiválniuk volt a magyar társadalomitól és a politikai tényezőktől,,, hogy menjünk ki Parisba, ezzel vállaltunk ia fcntagyar politikai élettel szemben feltétlenül bizonyos felelősséget, de történelmi felelősségünk tudatában állítottuk ezt, mert (atz. az érzésünk, hogy a magunk jól felfogott érdekében nem szabad a; végső szálakat elszakítanunk. Igenis, ha mi gazdasági téren — politikai térről most nem tudok beszélni — meg tudjuk valahogy jmiég tartami a kapcsolatokat, akkor nem kerülhet sor larra a helyzetre, amely sajnos itten — úgylátszik — adódik, amire majd rá kell a továbbiakban mutatnom, hogy Münchhausen-képpen önmagunkat kell a, ha; junknál fogva a sárból kihúznunk gazdasági életünk terén. Tehát ez az a huszonhárom! pont;,, amelyet nepniGsak hogy eilfogladunk, de amelyekről kénytelen vagyok azt mondani, hogy hiszen jórészben apja voltunk ezeknek a pontoknak, jórészben mi követeltük ezeket elsősorban. Van azután egy nagyon fontos, alapvetően fontos pontja a kormányprogramnak és ez a hároméves terv. Aki egy kicsit visszatekint a legújabb kor történetére, gondoljon akár a pjatiletkára, gondoljon akár Rooseveltek New Dealjére vagy gondoljon az angol vagy a évi október hó 10-én, pén'eken. 282 ! francia tervgazdálkodásra, kénytelen elismerni, • hogy modern állami életet tervgazdálkodás nélkül valóban nem lehetne folytatni. Azonfelül mi feltétlenül féltjük a hároméves tervet, féltjük a start tekintetében, aminthogy maga a kormányproigram rámutat arra, hogy az indulás igen kedvezőtlen körülmények között történt; féltjük továbbá a méretek tekintetében; félünk, hogy bizonyos területeken, talán túlsókat (markoltunk valódi képességeinkhez képest. Ugyanolyan nyíltan azonban, ahogy itt elmondottam volt, hol vannak azok a közös pontok, amelyek számunkra a kormányprogramot elfogadhatóvá teszik, meg kell mondanom, hogy magában a kormányprogramban vannak olyan ellentmondások, amelyek mellfett nem mehetünk el hallgatagon, amelyeket tf el kell tárnunk. Azt mondja például a kormánynyilatkozat, hogy a kormány a magántulajdon elve alapján áll. Ezt pontoisan így, kereken kimondja, de már néhány sorral arrébb azt mondja, hogy aki a mai súlyos időkben vagyont gyűjt, annak vagyonát az állam vegye igénybe. Itt már bizonyos — mondjuk — elméleti vagy elvi szembenállás van a két álláspont között. De ez az ellenmondás még további pontokban is megtalálható. Azt mondja a kormánynyilatkozat: »a demokrácia szelleme megköveteli, hogy onnan vegyünk el, ahol van«. (Mozgás a függetlenségi patt soraiban.) Én a demokráciának sok mindenféle megíatározását olvastam már életemben, de ez nem meghatározása a demokráciának, ez ellentétben van a demokrácia elvével, (Egy hang a kommunistapárton: Kár védeni a gazdagokat!) annyira, hogy amikor Proudhon, ez az utópista francia szocialista száz és egynéhány évvel ezelőtt kimondotta elvül, hogy »La propriété c'est le vol«, akkor később maguk a marxista szocialisták is kénytelenek voltak ezt igen józanul az utópisták körébe ütlajlni. Éppen ebben a Házban történt volt, hogy szegény, jó, régi, néhai, öreg barátom, Hock János mint a Nemzeti Tanács elnöke bizonyos okokból megfordította ezt a mondást és azt mondotta: »Le vol c'est la propriété«, a lopás magántulajdon. Azt mondja továbbá a kormányprogram a magántulajdon gondolata körül maradva, hogy elő lehetne teremteni a hároméves terv és. egyéb vállalkozások számára azokat a tőkéket, amelyek egyébként rejtve maradnának, tehát elismeri, hogy csakugyan vannak tőkék az országban, amelyeket, különben Révai József igen t. képviselőtársam végtelenül szellemes elnevezéssel csavargó-tőkének nevezett volt; elismeri tehát, hogy vannak ilyen rejtett tőkék. Azt mondja mármost mindezek után és ezeknek befejezéséül a kormányprogram, hogy az »ország mai gazdasági helyzetében a közönség vásárló ereje olyan csekély, hogy íróink és művészeink eltartásáról nem tud gondoskodni«. Vannak tehát tőkék elrejtve, vannak olyan tőkék, amelyeket el lehet venni ilyen vagy olyan, majd meglátjuk, minő társadalmi rétegektől, és ugyanakkor olyan szegények vagyunk, hogy a közösség még azt a néhány százezer vagy mondjuk egymillió forintot sem tudja előteremteni, amelyet a magyar könyvek vagy művészeti tárgyak megvásárlása jelent. Olyan ellentmondás van ebben, amelyet köz-