Országgyűlési napló, 1947. I. kötet • 1947. szeptember 16. - 1949. november 24.
Ülésnapok - 1947-7
245 Az országgyűlés 7. ülése 1947. fék el azokat — az elmúlt két évben az egész közéletre rányomták bélyegüket. Ellenségünk tehát csak a jobboldal, amely ellen együtt akarunk harcolni baloldali ellenfeleinkkel, de demokratikus ellenfeleink ellen soha semmi körülmények között sem vennénk igénybe a jobboldal akár csak ideiglenes vagy akár csak taktikai segítségét. (Gúnyos derültség a függetlenségi várt soraiban. — Pfeiffer Zoltán (f): Nem kel] ettől félni!) Nem is félek. (Derültség a kommunistapárt soraiban.) Az októberi forradalom egyik kormányzópártja voltunk, (Szenner József (f): Kimutatta a foga sárgáját!) és jelentós szerepünk volt az októberi forradalom szellemi előkészítésében. Ezzel pontosan meg is jelöltük politikai célunkat, amely politikáért a mi mestereink küzdöttek először s amelyet ma is a demokrácia alappillérének tartunk. Politikailag a demokratikus polgárság és a munkásság összefogása, a jogos polgári érdek és a politikai terrortól és kizsákmányolástól felszabadított munkásság érdekeinek összeegyeztetése s a parasztság politikai, gaz* dasági és pedagógiai demokratizálása a célúink. Külpolitikánk alapja változatlanul a Kossuth— Jászi-féle dunai együttműködés, amely a Szovjetunió mélkül elképzelhetetlen. Erkölcsi álláspontunkat pedig döntően illusztrálja az a tény, hogy a ezeréves Magyarország történelmében talán csak az októberi forradalom négy hónapja volt az az egyedüli intermezzo, amikor a közpénzt nem lopta és nem herdálta el senki, amikor nem volt korrupció, nem volt nepotizmus és sem az államérdek, sem a pártérdek nem voílt az üzletek fedőlapja. Meggyőződésünk, hogy ha 1945 decemberébön helyreállítottuk volna az októberi politikai és erkölcsi folytonosságot, nem érték volna a rendszert két év alatt pillanatonkint meglepetések, és mindenképpein hamarabb sikerült volna lecsapolni azt az erkölcsi mocsarat is. amelyet az ellenforradalom hagyott maga után a közélet .minden területén. Nem vagyunk tehát ellensége másnak, csak a fasizmus és az ellenforradalom minden változatának. De ellene vagyunk iá kormánykoalíciónak, elsősorban azért, mert két év alatt sok jó demokrata-illúzióit oszlatott szét, és mert azokat a tömegeket és erőket, amelyeket az ellenforradalom a demokrácia ellenségeivé nevelt, sem pacifikálni nem tudta, seim tnem tudta számukra vonzóvá tenni a demokráciát, nem tudta velük meggyőzően megértetni, hogy az ország szempontjából és saját szempontjukból is a demokratikus rend a legkívánatosabb. Nem akarunk igazságtalanok lenni. Tudjuk, hogy az elmúlt két esztendő mindehhez nem volt elég, és azt is tudjuk, hogy azok nélkül a külső rendcsináló tényezők mélkül, amelyek Magyarországon az államélet nyugalmát a legutolsó hetekig biztosították, még mindig olyan forradalmi stádiumban élnénk, amelyben lényegesen több sérelem esnék a demokrácia dogmatikus módszerein, mint mainapság. De mégis meg kell mondanunk alapvető kifogásainkat. Az első az, hogy koalíciós érdekből hoszszú időn keresztül elértük, hogy a kultusztárcát vigaszdíjként sorsolják ki ennek vagy annak a pártnak, amely a kormányon belül keveselte pozícióit. Hallgatólagosan és passzive hosszú ideig olyan kultuszminisztert hagytak a helyén, akinek a múlt szelleméhez való raévi október hó 10-éíi, perieken. 246 gaszkodásánál csak gyengesége és tanácstalansága volt nagyobb. Mi voltunk, akik hétrőlhétre figyelmeztettünk arra, hogy ha a magyar ifjúságot továbbra is ellenforradalmi iskola és tanszemélyzet neveli, a tudatlanság és hiszékenység újabb nemzeti katasztrófa forrása íesz. Mi voltunk azok, akik azt mondottuk, hogy a demokrácia iskolái nem lehetnek olyan nevelés fedőlapjai, amelyből szerencsétlen körülmények között ismét olyan ifjúság kerül ki, amely a kötelező hitoktatás ellenére is géppisztollyal vadászik emberekre városaink utcáin. (Zaj. — Belső Gyula (dn) : Ezt már olvastuk a Haladásban!) Méltóztassék kifáradni, ha untatja! {Az elnök csenget.) Tudjuk, hogy a demokrácia eszményi módszereihez való dogmatikus ragaszkodás ma a demokrácia öngyilkosságával lenne egyértelmű. (Közbekiáltás a m\a\g,yar demokratapárton: Csak olvasni nem szabad!) Méltózjtassék talán, ha untatom, kifáradni a folyosóra! (Pfeiffer Zoltán (f): Egyedül akar maradni? — Derültség.) Egyedül! (Pfeiffer Zoltán (f): Akkor otthon is elmondhatta volna!) Ezeket a Gömbös-parlamentből ismert habitusú urakat gúnj^kacajukkal együtt jól ismerem. Ez a gúnykacaj akkor sem némult el, amikor már a légvédelmi szirénák szóltak, és ezt a provinciális humort is jól ismerem, amely a nemzet legválságosabb pillanataiban is megmaradt. (Zaj.) Nagyon örülök, hogy onnan néztem huszonöt éven keresztül és nekem ez nem újság. (Élénk taps a kommunista, a szociáldemokrata- és a íjarasztpárt soraiban.) Mondom, tudjuk, hogy a demokrácia eszményi módszereihez való dogmatikus ragaszkodás ma a demokrácia öngyilkosságával lenne egyértelmű. Amikor az amerikai szenátorok itt jártak és az egyik megkérdezte tőlem, hogy miért foglalkoztatjuk állandóan demokratikus rendellenességeinkkel a külföldet, ezt feleltem: — Önöknél az első elemiben úgy tanítják a függetlenségi nyilatkozatot, mint nálunk a Mi Atyánkot, de merné-e ön azt állítani, hogy önöknél 130 millió demokrata van? Nos, vegye tudomásul, hogy nálunk huszonöt éven keresztül az iskolában, a közéletben, sőt nem ritkán a szószéken azoknak az eszméknek gyűlöletére tanították az ifjúságot, amelyek a függetlenségi nyilatkozatban foglaltattak. Elképzeli-e ön azt, hogy ebben az országban lehet-e olyan korrekt és mindig etiketítszerű eszközökkel demokráciát csinálni, mint olyan országban, ahol van demokratikus hagyomány, ahol a tömegben van demokratikus igény és ahol van legalább egy olyan demokratikus közvélemény, amely a döntő pillanatban nem -válik állandóan kétértelművé? Mindezt fenntartom most is, de az őszinteség kedvéért el kell mondanom másik alapvető kifogásomat is, tudniillik azt, hogy az elmúlt két év alatt a merev pártrendszer divott; nem annyira a demokratikus társadalom szabadon megnyilvánuló akarata érvényesült, mint inkább a pártmechanizmusoké, amelyek gyakran nem a tömegek akaratának közvetlen kifejezői voltak, hanem inkább arra használták fol a tömegeket, hogy kész pártprogramjuknak és az alkalmilag helyesnek tartott párttaktikáknak nyomatékot adjanak. Mindezt fenntartom most is. Az ország, a 16*
