Nemzetgyűlési napló, 1945. VI. kötet • 1947. február 27. - 1947. március 19.

Ülésnapok - 1945-109

639 A nemzetgyűlés 109. ülése 1947. éri fHarcius ko 12-én. szèrâân. 610 ket, de nem a: kötelező vallásgyakorlat &z, ami , lelkesíthetett volna bennünket. Ez a kötelező vallásgyakorlat a mi törté­nelmi tudatunkban olyan időket vetített elénk, amikor tényleg Debrecenben és még az or­szág különböző helyein is kötelezővé tettek bizonyos vallásgyakorlatot. Amikor tehát itt a vallás, az egyház és az állam viszonyáról beszélünk, akkor nem szabad elhallgatni azt a tényt, hogy a probléma kettős, sőt hármas irá­nyú, mert nem olyan országban élünk, ahol már csak egy egyház áll szemben az állammal, hanem igenis több egyház áll egymással szem ben, amely töbíb egyháznak más és más a fel­fogása ezekről a kérdésekről. Éppen ezért idéztem a régi debreceni kol­légium tanárát például ennél a kérdésnél, amely már elvben benneétt mindig a debreceni kollégium életében is. Egyáltalán nem látom be azt, hogy akik annakidején küzdöttek a szabad vallásgya/korlatért és akik ma a demo­kráciában is többek között az ember elidege­níthetetlen jogaként követelik szántén a sza­bad vallásgyakorlatot, hogyan képzelik el ösz­szeegyeztethetőnek az ezzel szöges, ellentétben álló elvet, tudniilik a kötelező vallásoktatást. Ez az egyik. Természetes, hogy az egyház és az pállani viszonya nem merül ki ebben az egy témában. Ha az iskolaügyünk megrefor­málásáról van szó, aikkor egészen természetes, hogy előibih-utóbb fel kellett merülnie az egy­ház és az állam viszonya rendezése kérdésé­nek, is, hiszen ma abszolúte rendezetlen vi­szony van ezen a téren. Próbálunk általános iskolareformot behozni Magyarországon, és akkor nem tudjuk, hol kezdjük a kérdést, mert Magyarországom az iskolarendszer úgy alakúit ki, hogy a magyar iskoláknak nem egy gaz­dája van, hanem három vagy négy gazdája, aszerint, hogy melyik felekezeti hatóság az, amely a t felügyeletet gyakorolja -rajtuk. Ho­gyan képzeljük az iskolák demoikratizálását biztosítani akár a vallás- és közoktatásügyi ' minisztériumon keresztül, amikor — felügye­leti jog ide, felügyeleti jog oda -™ maga a köz­oktatásügyi miniszter Magyarország is'kolái­nak legfeljebb körülbelül csak 50 százaiékának adhat direktívákat métg a mindennapi életben is, nemhogy a szellemét szabhatná meg. A s másik kérdés pedig éppen ehhez kap­csolódik (Ternay István (msz): De nemcsak feletkezetek, ihanem különféle minisztériumok isi beleiszólnak.) s feltétlenül szükséges az is­kolareformot, mint például az általános iskola vezetésének kérdését is megoldani. Ezen a té­ren is rendezni kell a dolgokat. Rendezni keli azért is, mert furcsa jóga az egyháznak, hogy ő iskolát akar fenntartani és amikor — nem most a demokráciábaii és nem akkor, amikor a földeiket a földosztásnál már elvették az egyházaktól,, minit iskolafenntartóktól, hanem ezt megelőzőleg, már 1867-tŐl — az egyházak­nak az iskolapolitikája mindinkább oda ten­dált, hogy az államot minél jobban megfejjék. Én nem akarok más portája előtt söpörni, nem arról beszélek, 'hogy a római katolikus egyház iskoláit mennyire támogatta az állam, ihanem axról beszélek, hogy 1867 után a refor­mátus egyház is abban látta az ő törekvését, hogy minél inkább függővé tegye magát az állaimtól és elérje a támogatásnak azt a száza­iéikát, laimelyet 1 a római katolikus egyház iskola­rendszere élvez, sőt azon túlmenőleg is, hlogy úgy mondjam, függő helyzeitbe kerüljön az állammal, mert hiszen a római katolikus egyház­nak hatalmas káptalani birtokok stb. állottak rendelkezésére, ami nem volt meg ilyen mér­tekben a református egyháznak. En nem a demokrácia és az állam szem­poiitjabol latom ezt'a rendezetlen kérdést ve­szélyesnek, hanem éppen ;i z egyházak felől lá­tom veszélyesnek. . Utalok itt airra, hogy ha már vitatkozunk erről a kérdésről, nézzük meg konkrété, hogy Magyarországon mi a helyzet. Itt beszélünk az állam es az, egyház viszonyáról és folytono­san ugy niezzük a, kérdést, hogy csak a róniai katolikus egyház szempontjáig próbáljuk kriti­zálni, (Közbeszólás a szabadságpárton: Szó sincs É róla!) vagy pedig támogatni. Utalnom kell itt arra, hogy a felszabadítás után mind­járt a református egyház részéről megindult először egy előadássorozatban, azután közvéle­mény alakításokban e'gy mozgalom, majd pedig hivatalos egyházi körök, így\a tiszántúli refor­mátus egyházkerület püspöke is (Mozgás a sza bad ságpárion.) leszögezte azt az óhaját, hogy ezt. a, kérdést, az állani és egyház viszonyát minél előbb rendezni kívánja és óhajtja, éppen az egybáz szempontjából. Tudniillik, hogy a kérdés előbb-utóbb rendezésre szorul, az látni­való. Ha erőltetjük a dolgot és- nem rendez­zük, az egyház veszedelimesnek látja a kérdést azért, mert minden állami támogatás esetleg m ár ól-holnapba történő kiesése valóban rui­nálna minden egyházat, különösen most, ami­kor birtokaitól is meg van fosztva. Ha aztán egészen komolyain egyházi vonal­ion állok és valóiban vallásos alaphangulattal próbálok belenyúlni ebbe a kérdésbe, akkor nagyon furcsa helyzet áll elő, t. L az, hogy en mint egyház azt mondóm, hogy én, aki a lelki élet ápolására vagyok hivatott és a híveket ezen keresztül akarom (Közbeszólás a kommu­nistapérton: Szédíteni!) gondozni, -tehát lelki gondozást kívánok, s erre én az államtól pro­bálok pénzt biztosítani, de ugyanakkor a mun­kám eredményéből netm tudok egy egyhazat szervezni- Magyarországon ma jött el tulajdon­képpen a lehetősége az igazi vaaiaszabadsag­nak, de ebihez az szükséges, hogy az egyhazak. a mi.guk élettevékenységét slokkad biztosabb, es szilárdabb alapra helyezzék, mint amit az állami támogatás jelent. Ez az én állaspontom, mégpedig nem az állam felől nézve, hanem éppen az egyház felől. ^ Én az olyan egyházat, amelyneK anyagi bázisát akár állami juttatás, akár egyébfajta « világi természetű juttatás képezi, legyén az földbirtok vagy akármilyem egyéb kapitalista vállalkozás, nagyon ingatag alapon építettnek látom, és azt kell mondanom, hogy például az egyházi iskolázás akkor volt virágzó, amikor a tanítókat nemcsak százszázalékig az állam fizette, hanem amikor egyszázalékig sem fi- v zette az állam, hanem a hivek adták össze a tanítók, tanárok és egyebek fizetését, és ami­kor még állami üldözés mellett is fenn tudták tartani nemcsak az egyházi apparátust, hanem a maguk nevelői apparátusát is. Ekkor a fej­lődés élvonalába kerültek, de természetesen ma, amikor egy demokratikus állami szempontból szükségesnek felismert reformnak kerékkötőjévé válik az egyház, akkor még azt követelni, hogy a demokratikus államnak legnagyobb gondja a rengeteg tennivalói között az legyen, hogy százszázalékosan fizesse az egyházi iskolákat a tanítóktól, a felszereléstől, az épülettől kezdve, fizesse a papokat, ugyanakkor pedig

Next

/
Thumbnails
Contents