Képviselőházi napló, 1939. XVIII. kötet • 1943. november 22. - 1943. december 9.

Ülésnapok - 1939-350

Az országgyűlés képviselőházának 350. ülése 1943 december 3-án, pénteken. 595 tást adni a társadalomnak a tekintetben, hogy miért borzai az áldozatot éis> mi le s a ezután, ahogyan Eitner mélyen t. képviselőtársam mondotta, T. Képviselőház! Ismételten kifejezésre juttatom azt az álláspontomat, hogy mivel a kormányzat részéről nem látolmi a kellő eredményes munkát a< nemzeti tlársadalom céltudatos és öntudatos megszervezése és vezetés© tekintetében, ezért bizalmatlan vágyóik a kormány iránt, ezért nem tudtam megszavazni a költségvetést és ezért nem tudom elfogadni ezt a megajánlasd javaslatot sem. Ezt az elvii álláspontomat lerögzítettem azért, mert Isten tudja, nem ez-e az utolsó alklaloim, amikor itt az appropriációs vitában résztvehetünk, mert hiszen a képviselőház miandátuma 1944 júniusá,bán lejár és a kormány remélhetőleg nem fog-ja meghosszabbítani, miért ezzel c&aiki növelné azt a szakadékot, melyet az előbb voltam bátor ömilíteni. (Maróthy Károly: Ez igaz!) Ha ezt tenné, akkor az következnék be, ami 1918-ban bekövetkezett, amikor bizonyos mértékben az okozta vesztünkéit, hogy az akkori parlament elszakadt a néptől és sajátmaga felett kellett halálos ítéletet mondania. Kár volna, ha ez a parlament is annak sorsára, jutna- Éppen ezért azon az álliáspouton vagyok, hogy a mandátumok meghosszabbítását nem tartom helyesnek,. (Meskó Zoltán: Akkor a> katonáknak is szavazniok kellene!) Ezért voltam kénytelen lerövidíteni arravonatkozó álláspontomat, hogy a múltban máért voltam ós a jeliemben miért vagyok a kormányzat iránt bizalmatlan és miért nem tudom a költségvetést, illetőleg a megajánlás! javaslatot elfogadni. (Helyeslés és tops a sséhőbáloldaion.) Elnök: Szóljálsra következik? Szabó Gyula jegyző: Szabó Zoltán! Elnök: Szabó Zoltán -képviselő urat illeti a szó. Szabó Zoltán: Igen t. Képviselőház! Előttem szólott igen t. képviselőtársam befejező mondataiban célzott arra, hogy ez a Ház már az ötödik megajánlási vitát érte meg ebben a ciklusban, tehát normális körülmények között tulajdonképpen ennek az appropriáeiós vitának kellene az utolsónak lennie. Fél évtized nem túl hosszú idő, bán nehéz időkben az itteni szolgálat is kétszeresen számít feszültségben és a teherhordozásban. Az első — vagy mint tréfásan mondják: békebeli— világháború évei megmutatták, hogy éppen az ilyen teherhordozó idők mennyire kihatnak súlyban és jelentőségben az utánuk következő évtizedekre, mert hiszen ezek az évek már magukban hordozták a mostani második világháború csiráját, sőt annak a csiráját is, ami ezután a háború után következik. De ha nem túlmagas is az a kilátó pont, amelyet ez a parlamenti ciklus a mi számunkra ad, mégis nem csupán lehetőség, hanem úgy érezzük, bizonyos mértékig kötelesség is egy kis visszatekintés és az az előretekintés, amelyre az appropriációs vita módot ad. Hadd tekintsek én is vissza úgy, mint ahoervan igent, képviselőtársaim is megtették a saját pártjuk vonalán, hadd tekintsek vissza én is a saját pártom vonalán, nem mint annak vezérszónoka, hanem mint »egyéb« szerény szónokainak egyike, mint közkatonája. T. Ház! A lefolyt időién sohasem kellett megbánnom, hogy ennek a pártnak és nem más pártnak keretei között végezhettem parlamenti munkámat,. Csak az ülőhelyemet kellett megváltoztatnom, azt is csak azért, hogyi közöttünk és mellettünk helyet adjunk a felszabadított országrészek képviselői számára. Mondom, csak az ülőhelyemet kellett változtatnom, de álláspontomat és szemszögemet nem. Azt is jól esik elmondanom, hogy régebbi képviselőtársaim, pártvezetőim és nem utolsó sorban a házszabályok és egyben a formákon át a lényeg felett is őrködő közjogi méltóságot viselő házelnökeink megtanítottak e fontos hely olyan hagyományos vonásainak ismeretére, amelyi vonások mindaddig kötelezők lesznek, amíg parlamenti élet lesz. Sokan szeretik megvádolni ezt a ciklust azzal, hogy a parlamenti élet olyan vonásai hiányoznak t előle, amelyeknek biánya azt a kérdést veti fel, hogy igazi parlamentarizmus-e a mi parlamentarizmusunk. Én nem vitatom ezt a kérdést; én a parlamentarizmusnak ezt árformáját ismertem meg, ez mindig alkalmat és lehetőséget adott szabad véleményem nyilvánítására, az ország közönsége leg- « jobbhiszemüleg megismert mondanivalóinak idehozására, én itt nem éreztem magam jogaimban csorbítva és korlátozva. A pártélet vcmálvezetéi&e megtanított arra, hogy n pártban lehet több szín*, több árnylalat és jól is van így, de az egyéni látás sokszor alárendelendő vagy felülvizsgálandó annak az ideológiai alapnak a vonalain., amelyről mindig öntudattal vallottam és most is öntudattal vallom, hogy nem változott: ez az alap a magyar öncélúság, amit mi a szegedi gondolatban formuláztunk meg. (Üpw van! Úgy van! jobbfelől.) Ez az ideológia kötelező volt nem az elveimi revideálása szempontjából, ezeket nem kellett revideálnom, legfeljebb ötleteket és felvetődő gondolatokat kellett ennek a niagy vonalvezetésnek mérőléce alá helyezni. (Maróthy Károly: A revíziót mások elvégezték!) * T. Ház! Ezt a pártot, amelynek tagja vagyok, ez alatt az öt esztendő alatt úgy ismer- • tem meg, (Böres János: Búesúzási ez?) hogy az ország népéhez «való viszonyában szociális, stílusában emelkedett, a többi párthoiz való viszioinyábain megértő és türelmes, a hatalom gyakorlásában felelősségérző és arányit tartó, gyászában, méltóságteljes, állásfoglalásaiban következetes a vitális nemzeti érdekek tekintetében körültekintő, de m is g nemi alkuvó és hálád ás vágyában mindig őszinte. Meg vagyok arról győződve, hogy ha történelmi viharok nem akadályozzák meg ennek a pártnak lendületét, akkor eprien ez. lett volna legeredményesebb konstruktív eszköze egy olyami magyar építő politikának, amelyre mindnyájan őszintén vágytunk és vágyunk. Arról its m(eg vagyok győződve, hogy békésebb, építési« alkalmasabb időkben, amikba* nem kellett volna egyik kezünkben mindig a kardot fogni, ez a ciklus igenis, a magyar parlaméinitarizm|us történeitének legeredményesebb ciklusai között foglalt volna belKyeit. Sokan szerették volna ennek a ciklusnak tempóját gyorsabbnak látni. Ezzel kapcsolatban eszembe jut a felejthetetlen és haló po>rában is szeretett Teleki Pál, alkd a tempó emlegetésekor mindig figyelmeztetett arra, hogy a magyar a tempót nem; a gyorsaság, hozzá talán a meggondolatlan gyorsaság jelzésére, hanem a meggondolt, a körülméniyekiet mérlegelő, néha még a formákat is szi81*