Képviselőházi napló, 1939. XVI. kötet • 1942. november 20. - 1943. április 12.

Ülésnapok - 1939-319

520 Az országgyűlés képviselőházának 319. gyakorlati tudásukról tanúbizonyságot tesz­nek, akkor jegyzői oklevelet kellene adni ne­Kik. Mindenesetre ezzel is enyhítenénk vala­mit a községi jegyzőihiányon. Ki lehetne adni részükre egy-két Könyvet is, hogy otthon is ta­nulhassanak és képezhessek magukat. A meg­lelelő vizsga után oklevelet kaphatnának és így megfelelő képesítés birtokában lennének elhelyezhetők. A főkötelesség' azonban az lenne, hogy a jövőre nézve biztosítsuk az utánpótlást és ez­zel kapcsolatban legyen szabad szerény elgon­dolásomat kifejezésre juttatnom. Mindenáron meg kell könnyítenünk aj tehetséges, szegény­sorsú gyermekek iskoláztatását. (Helyeslés jobb felől.) E téren a kultuszminisztérium ínáx dicséretre és követésreméltó példákat, ténye­ket mutatott fel, hiszen tudjuk, hogy többszáz szegénysorsú tehetséges gyermek ingyenes ta­níttatását tett© lehetővé. Önmagában azonban ez még nem elég). Nekünk többezer szegény­sorsú tehetséges gyermek iskoláztatását kel­lene elősegítenünk és ezen a téren a társada­lomnak és az önkormányzatoknak is. segítségül kellene jönnie a kincstár mellé. Úgy képzelem ezt, hogy a községek, a vár­megyék, az iparvállalatok és a pénzintézetek létesítsenek alapítványi helyeket. Ehhez csak propaganda kell, semmi más. Ha a belügymi­niszter úr megkeresi a vármegyéket, városo­kat, s községeket és azt mondja nekik: ha azt akarjátok, hogy megfelelő közigazgatási tiszt­viselőtök, jegyzőtök írnokotok legyen a jö­vőben, létesítsetek alapítványokat, szemeljetek ki ti magatok okos, szegénysorsú gyermekeket és ezeket az első elemitől kezdve taníttassátok ki. Ezt a kérdést úgy kellene megoldani, mint az a katonai iskoláknál van. A szülőknek nyilatkozatot, kell adnia, hogy az ilyen gyer­mek pályaválasztásába nem szól bele, hanem az alapítványadóra bízza, hogy^fc gyermek hova, milyen pályára menjen. A katonai pá­lyáknál, akár a hadapródiskolai, akár a ludo­vikai felvételről van szó, még mindig túlzsú­foltság észlelhető, a szülők valósággal közel­harcot folytatnak, hogy a gyermekük bejus­son. Ennek főoka az,, hogy a gyermek úgyszól­ván teljesen ingyenesen tanul végig és azonnal kenyeret kap. De a katonai iskolában is nyi­latkozatot kell aláírnia a szülőnek, hogy nem )>zól bele abba, hova megy a gyermeke, milyen fegyvernemhez osztják be, sőt hogyha a gyér­nek nem tudta teljesen elsajátítani a katonai tudományokat és tulajdonságokat s így^ megál­lapítják róla, hogy nem katonának való, akkor egy érettségi bizonyítványt kap és mehet pol­gári pályára. így biztosítva lenne a jövő szem­pontjából az utánpótlás. Igen szép gondolat van abban, amit szomszédságunkban lévő két község ki akar vinni. Két község évek óta nem kap körorvost. Erre a községek össze­álltak és elhatározták, hogy kitaníttatnak egy szegény, tehetséges, okos gyermeket saját- költ­ségükből, hogy legyen belőle orvos. Csak azt az egy feltételt szabják meg, adjon nekik egy kötelezvényt, hogy tíz-tizenkét évig ott marad körorvosnak. Azon túl erre nincs szükség, mert tizenkét év múlva már a második gyer­mek fog kijönni az egyetemről. így tehát senki sem állja útját, ha 10—12 év múlva ambíciója van és feljebb, magasabb orvosi állások felé törekszik. Az a gyermek, aki fel­növekedett és orvos-tisztviselő lett, tudja, hogy ennek a községnek, saját testvéreinek köszön­heti, hogy diplomás ember lett belőle és — azt hiszem — becsülettel és odaiadással fogja őket ilése 1942 december 3-án, csütörtökön. szolgálni, tudván, hogy nekik köszönheti, ami belőle lett. Azt hiszem, ha az alapítványi helyeiket ilyen szegénysorsú, tehetséges gyermekekkel népesítenék be, akkor a jövőre nézve ezt a nehéz, aggasztó problémát, a tisztviselőkérdést, sikerülne megoldanunk. (Jßudinszky László: De rendesen kell fizetni a tisztviselőket!) Ép­pen most akarok rátérni erre a kérdésre. Kétségtelen, hogy a tisztviselői, köztisztvi­selői hiány másik főoka a tisztviselői fizetések kérdése. Szerintem bizony nem elég az a há­borús többletmuka átalány, az a 40—50 pengő, amivel a tisztviselő most többet kap. Ök is radikális fizetésrendezést kívánnak. (Ügy van! Ügy van! jobb felől.) A tisztviselői fizetések terén szinte tragi­komikus képet kapunk, ha bizonyos összehason­lításokat teszünk. Vegyünk például egy tiszte­letbeli főszolgabírót, tehát egy olyan tisztvise­lőt, akinek rengeteg nehéz közigazgatási felada­tot kell megoldania és emellett állása folytán reprezentálnia is kell. Ez a tiszteletbeli főszolga­bíró 226 pengő fizetést és lakbért kap. Lakást nem kap a lakbér címén számára folyósított 60 pengőért, mert hiszen 100—120 pengőt kell fizetnie egy kis lakásért, s emellett fizetéséből még le is vonnak. Kérdezem, mi ma radjL fizetéséből? Marad 160—180 pengője s ebből kell megélnie. Ezzel szemben egy kisgaz­dánál dolgozó konvenciós cselédnek van teljes ellátása és havonta 100 pengő készpénze. Kér­dezem, marad-e száz pengője a főszolgabírónak 1 ? (Budinszky László: Havonta száz pengő a cse­lédnek ?!) Igen, mifelénk ilyen fizetések van­nak, (vitéz Jaross Andor: De a kisgazdánál!) Igen, a kisgazdánál. Nem az uradalmakban. A kisgazda konvenciós cselédjéről beszélek. (Egy hang jobbfelől: Ezer pengőt és teljes ellátást kap évente!) Nem is akarom említeni bizonyos szakmunkások órabérét, mert ezek rendkívüli alkalmazásban vannak, de egyet talán megem­lítek. A szolnoki híd építésénél volt olyan szak­munkás, aki hét-nyolc pengő órabért kapott, a szegecselő munkások pedig három pengő óra­bér mellett dolgoztak. Ha kiszámítjuk, meny­nyit tesz ki ez egy hónapban, akkor igazán olyan eltolódást látunk, ami teljesen érthetővé teszi, hogy miért nincs meg a köztisztviselői, pályákon a létszám. Szükséges tehát, hogy itt minél hamarább radikális orvoslás következzék be, mert külön­ben igazán nem csodálkozhatunk, ha fiatalsá­gunk a gazdasági, magánkereső pályák felé orientálódik és nem kapunk elegendő megfe­lelő _ embereket azokra a posztokra, amelyeken pedig^ különösen a mai időkben, százszázalékig megbízható, becsületes' és korrekt tisztviselőkre van szükség. Legyen szabad itt megemlítenem ezzel kap­csolatban az egyházi tisztviselők és felsősorban a kongruás lelkészek helyzetét, akiket még ez a 40—50 pengős pótlékolás sem érintett. Ezek államsegélyes lelkészek. Ha tehát az állam, megadta nekik ezt a kis kongruát, úgy gondo­lom, nem lennének érdemtelenek erre a pótlé­kodásra sem, amivel most megjavították a köz­tisztviselők különben sovány fizetését, mert hi­szen ők is hasonló nehéz helyzetben vannak. Ha arról van szó, hogy ezt a fizetési pótlékot a háborús időkkel együttjáró többletmunka után fizetik, merem mondani, hogy ilyen több­letmunkája annak a vidéki kongruás lelkész­nek is éppen most, a háborús időkben, túlságo­san sok van. Hogy csak egyet említsek, a hadi-

Next

/
Thumbnails
Contents