Képviselőházi napló, 1939. XVI. kötet • 1942. november 20. - 1943. április 12.

Ülésnapok - 1939-310

38 Az országgyűlés képviselőházának 310. iSInök: Árvfay Árpád képviselő urat illeti a szó. Árvay Árpád: T. Házi! Én csak rövid (percekre kívánom a t. Ház türelmét igénybevenni. Nem a beszédvisizketegség szólal meg bennem.

v hanem úgy vélem, hogy ennél ia költségvetésnél az erdélyi újságíró nem miaradihlat szótlan, nem mairadhat néma. Ez a költségvetés ugyanis az) első, amelybe belefoglalták annak a kötelezettségnek az amortizációját, amelyet a magyar f királyi kormány a visszatért területek újságírói nyugdíjalapjának tekintetében magára válj alt. Ebben a költségvetésben először foglaltatik benne az erdélyi újságírás 22 év alatti szenvedésének elismerése beszédes számokkal és tettekkel- Hangsúlyoznom kell, hogy minden erdélyi újságírónak, de nemcsak az újságírásnak, hanem az egész erdélyi közvéleménynek nagyon jól esik, hogy ez ta kérdés kedvezően és méltányosan nyert elintézést. A sajtó szerepéről már igen sokat beszéltek a költségvetési vita alatt. Nem is akarom fontosságunkat jobban kiemelni. Rá kell azonban mutatnom arrla, hogy valóban, amilyen fontos a harctéren a katona, olyan fontos a belső fronton az újságíró munkája. Ez iaiz újságíró ma már szívvel-lélekkel teljesíti aizt a munkát és a nemzeti kötelezettséget, amit a» idők ráróttak. Az, hogy ez sikerülhetett, legelsősorban a saijtókamara munkásságának köszönhető. Ez a. sajtókamara egyike a. legfiata. labb intézményeknek: Magyarországon és mégis aizóta a három-négy esztendő óta, amióta fennáll, a legszebb eredményeket hozta a magyar életbe. Ma már nem lehet a sajtót — mint valamikor régen vélték — egy gyülevész hadnaik tekinteni, amelyik csak előnyökért, csak a maga céljaiért harcol, A r

sajtókamara rendszere megtisztította a sajtóit az oda nem való elemektől és minden sajtómumkást, akit a sajtókamara kebelébe fogadott, nemzeti munkának és a nemzeti Ihiarenak a lovagjává ütött. A miniszterelnökségi tárca bizottsági tárgyalása alkalmával egy előterjesztést voltam bátor tenni és abban azt kértem:, hogy a sajtókamarai törvényt méltóztassék sürgősen a Ház elé' terjeszteni. Akkor a miniszterelnök úr szíves volt ígérete*! tenni elx Pel. hogy ez meg is fog történni. Mi bízunk abban, hogy ezt az ígéretét rövidesen valóra váltja és ez a legfiatalabb, de mondhatnám; legeredményesebb magyar intézményeknek egyike, rlövide

1sen a maga törvényes alkotmánya szerint fog működhetni. Fel kell azonban hívnom a figyelmet arra, hogy a sajtókamarai rendelet kiadása alkalmával egy. a vidéki sajtót különösen ériintő mellőzés történt. Ebben a re«ndeletben ' olyan furcsa megállapítások és intézkedések vannak, hogy a vidéki sajtó reprezentánsai a sajtókamara vezetőségében nem foglalhatnak helyet. Ezt az intézkedést a vidéki sajtó eddig mindig szégyenparagrafusnak tekintette, és e helyen, ez alkalommal hívom: fel az illetékeseik figyelmét arra, hogy a készülő törvényjavaslatnál a sajtókamarai rendeletnek ezt a részét mellőzni szíveskedj en eJk. Ma miár a vidéki sajtó nemcsak méltó versenytársa a fővárosi sajtónak, hanem sok tekintetben azokat a szolgálatokat, amelyeket általában a nemzetnek tesz. talán felül is múlja. (R. Vozáry Aladár: Sokkal közelebb áll a vidéki élethez!), Mondhatom, hogy a rádió mellett a vidéki közvélemény kiképzésénél és ^megalkotásánál ülése 1942 november 20-án, pénteken. a vidéki sajtó játssza a második szerepet és csak azután következik a fővárosi sajtó. Ez nem dicsekvés, vagy Öntetszelgés kíván lenni részemről, aki szintén a vidéki sajtó tagja vagyok, hanem ténymegáillapítás. A vidéki ember lelkéhez az ő lapja, amelyik az ő kis ügyeivel foglalkozik, sokkal közelebbi áll. mint a fővárosi sajtó, (R. Vozáry Aladár: Bizony!) amelyik általános és niagyobbvonalú dolgokat közöl. Éppen azért az a vidéki sajtó, amely ma már 58 napilapot mondhat a magáénak több mimt egynegyedmállió példányszámmal, jogosan^ követelheti magának a sajtókamarában is és az élet minden területén azt a súlyt, amelye't valóban megérdemel. T. Hálz! Mindezekkel kapcsolatban szeretnék itt egy gondolatot kifejezésre juttatni. Tudom, hogy a miai pénzügyi és esetleg más viszonyok ennek a gondolatnak nem nyújtanak alkalmas talajt, de úgy vélem, hogy ezt a gondolatot mégis csak öl kell indítani a megvalósulás felé. Szeretném felhívni; a figyelmet az újságírók nyugdíjintézetére. Egy igen tiszteletreméltó intézmény működik nálunk a békeidők óta: a Magyar Hírlapírók Nyugdíiintézete. Ez az intézmény azonban ma távolról sem elégítheti kis azokat az igényeket, amelyeket Ihozzá az újságírók jogosan fűzhetnek. Az újságíró ma a nemzet-szolgálatnak katonája és munkása és éppen ezért elvárhatja a nemzettől, hogy akikor is megellhessen, akkor is fenntarthassa életét, hogy ha esetleg a toll betegség, öregség, vasry rokkantság következtéiben kiesik a kezéből. Ma pedig az a helyzet, hogy az újságírók nyugdíjintézete esupiáln magánintézmény, amely viszontbiztosítási alapon működik. Az intézmény alapszabályai szerint az újságírók 35 évi működés után részesülnelk egészen minimális nyugdíjban. Ha egy újságíró idegekkel, szívvel, fizikailag bírja a 35 esztendei idegőrlő és szívetrontó újságírói munkát, iákkor ettől az intézménytől 230 pengő havi nyugdíjat _ élvez, arra való tekintet nélkül, hogy a sajtóban milyen szerepet töltött be, közlegény volt-e. vagy pedig

1 magasabb, esetleg éppen vezető állásban volt. Ez a helyzet tarthatatlan, mert az újságíró munkáját és jövőjét teljesen kilátástalanná teszi. Hovatovább odafeilődik

1 a helyzet, hogy újságírót s főkép értékes kötességét teljesíteni tudó, képzett újságírót a Janókhoz naprólnapra nehezebb találni. Az újságírói mesterség kezd olyan mesterség lenni .amelytől ma már menekülnek az emberek. Menekülnek azért, mert egy újságíró, akinek képzettsége és tehetsége van, ha közgazdasági, vagy más pályára lép, rövidesen jelentékenyen nasryobb jövedelemhez jut és jelentékenyen jobban tudja jövőjét biztosátami, mint a szerkesztőségi (íróasztal mellett. Éppen ezért volna nagyon fontos, hogy a Jövővel is törődjünk. Ma még itt á;ll a harcos és fegyelmezett újságíró-katona, aki az új idők szellemét öltötte magára, aki a nemzeti gondolat szolgálatában ee-yütt él és együtt hal nemzetével, de mi lesz akkor, ha eK a generáció lassankint kipusztul, mi lesz a jövendővel, ha ez a pálya egyáltalában, nem csábítja a fiatalságot arra. hogy ott elhelyezkedjék. Ezért hívom fel az illetékesek! és a magas kormány figyelmét arra. hogy méltóztassék gondolkodni azon. hogy mik volnának a módjai és eszközei annak, hoerv ezt a magán-újságírói nyugdíjintézetet államosítani lenessien,