Képviselőházi napló, 1939. XVI. kötet • 1942. november 20. - 1943. április 12.
Ülésnapok - 1939-314
Àz országgyűlés képviselőházának SÏ4. kell biztosítanunk számukra, amely őket megbecsülteikké teszi. Nem is akarom említeni, hogy foglalkozásukat szinte veszélyes üzemnek is lehetne minősíteni, (Palló Imre: De milyen veszélyes — Derültség.) mert bizony sokszor rájuk támadinak. Amikor tehát ilyen vet szélyes munkát vállaltak és ilyen fontos munkakört töltenek be, egészen jogos, hogy ez a kívánságuk és kérésük mielőbb megoldást nyerjen. (Helyeslés és éljenzés balfelól.) Elnök: A Ház a az interpellációt kiadja az igazságügyminiszter úrnak. Következik Palló Imre ' képviselő úr interpellációja a vallás- és közoktatásügyi miniszter úrhoz. Kérem az interpelláció szövegének felolvasását. Szeder János Jegyző (olvassa): »Interpelláció a m» kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter úrhoz a képzőművészetben uralkodó idegen szellem kiirtása és a magyar képzőművészet korszerű átszervezése tárgyában. Tudja-e a miniszter úr, hogy képzőművészetünk ma is a szabadelvűség izmusaitól fertőzve távol áll a magyar lelkiségtől 1 ? Tudja-e, hogy a modern izmusok csavaros eszű alkotásai mögött a zsidó sátán vigyorog ? (Derültség,) Látta-e a miniszter úr a K. TI. T. legutolsó értékromboló kiállítását, vagy hallott-e az ott uralkodott szellemről? Hajlandó-e a miniszter úr képzőművészetünket a zsidó szellemiségtől sürgősen megtisztítani és a magyar képzőművészetet minden vonatkozásban a nemzeti léleknek megfelelően átszervezni?« Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. (Rajniss Ferenc: Halljuk àzt a zsidó vigyorgást!) Palló Imre: T. Ház! A kultusz-költségvetés tárgyalása alkalmával a házszabályok vonatkozó szakaszai miatt nem volt alkalmam felszólalni és kultúrpolitikával foglalkozni, tehát interpelláció keretében vagyok kénytelen feltárni ezeket a dolgokat. Meggyőződésem, hogy ezekben a kérdésekben egy nézeten leszünk és ha egy nézeten vagyunk, akkor megtaláljuk az orvoslást is. A liberalizmus korában az abszolút szabadság elve nemcsak a politikában és gazdasági téren, hanem szellemi téren is jelentkezett, A l'art pur l'art elve lehetővé tette a művész egyéni elgondolását; az anyagot tette meg Istenévé és az idealizmust, mint belső tartalmat, lelki motiválódást kerülte, megtagadta. Az anyagot úgy alkotta, ahogyan neki tetszett, előállt tehát végül az helyzet, hogy egyes alkotásokat valósággal egy-egy kis kézikönyv magyarázó szövegével lehetett csak megérteni. Jöttek a művészfilozófiák tömegei, esküdtek erre, esküdtek arra és a szegény nép, amelynek lelki épülésére szolgált volna ez az isteni adomány, a művészeti alkotás, ott állt és igazán nem tudta, hogy tulajdonképpen melyiknek is van igaza a sok apostol közül. Itt van szerintem az egyik oka annak, hogy a művészet teljesen eltávolodott ezeknek az embereknek a kezében az élettől és a esőd felé halad, s ugyanakkor magával rántotta az egész magyar kultúrpolitikát, mert hiszen éppen ezek a csődbejutott művészek jutottak, sajnos, vezetőszerephez a kultúrpolitikában. Állandóan az volt a refrénjük, amikor alkotásaikat nem ülése 194% novemher 2S-én, szerdán. 251 értettük, hogy: én így látom. így azután természetesen különböző izmusok születtek a művészetfilozófiák születésével együtt. A különböző izmusok csak részletigazságokat adnak, mert nem ölelik fel az emberi lélek sokrétűségét. Éppen ezért ezek az izmusok és irányzatok; zsákutcába jutottak, mert hogy megemlítsük ezekét a különböző izmusokat, nemcsak impresszionizmusi, expresszionizmus, térkonstruktivizmus, futurizmus és kubizmus van, hanem ezzel szemben vannak impresszíy, expresszív, formálható kubisztikus hajlamú, sőt ezekkel ellentétben száraz, oknyomozó lelkületű, adatokat halmozó, illetve látleleteket felvevő, a részletigazságokban elvesző, magukat naturalistáknak keresztelt művészemberek is. Ezeket olvastuk t. i. a kritikákban és így jöttünk rá, hogy emnyifiéle változata lehet a művészi léleknek. Ezeknek az izmusoknak szolgálói azután a maguk akadémiájává váltaik és nem tűrtek meg más lelki adottságot, csak azt, ami az ő skatulyájukban tökéletesen elfért. Már most mi történt például avval a szegény művésszel, aki mondjuk normális volt (Derültség), vagy nem tartozott ahhoz, a társasághoz, ahhoz a fajhoz, amelyhez ők, mert a vérmérséklete nem engedte meg? Mit kellett neki csinálnia? Csak azt, amit a kor divatja megkövetelt és így — tisztelet a kivételeknek —, sokszor bizony a cél már inem volt egyéb abban a művészi szálbadosságb am, mint extravagancia: mindenáron úját csinálni, nehogy Isten ments, valamikép közös kapcsolat legyen egy másik művész ós ő közötte. Erre még viszsza fogok térni, éppen azzal kapcsolatban, amit fel kellett tárnom. Az újdonságok keresése nem a művész, hanem a riporter szándéka. A riporternél ez érthető, mert szenzác : ós újdonságokkal kell az olvasó idegeit csiklandozni, de egy művésznek ez sohasem lehet szándéka. A szabadelvűség világában az is cél volt például, hogy hogyan lehet az élő húsból, vérből, testből, lélekből álló, istenterenitette fejet tökéletesen holt kubusok tömegévé sablonizálni. Ez volt a karrikaturája a kubizmusnak és ha az ember ezeknek az izmusoknak a hirdetőit megkapargatta, mindig megtalálta mögötte a csavaros eszű, vigyorgó zsidót, T. Ház! Ezek a gondolatok jutottak az eszembe akkor, amikor a Kut. kiállítását a legutóbbi alkalommal megnéztem. (Baky László: Szörnyű!) Elmentem erre a k : állításra és utána kezembe vettem a lapokat, hogy megnézzem, vajjom mit írnak róla az egyes iapok. Amikor azt láttam, hogy a Magyar Nemzet című Gyosz.-lap, a baloldali pesti polgárnak a mindennapi kávéhoiz, teához és sonkához odatálalt újságja dicséri ezt a kiállítást, ugyancsak d'cséri a Magyar Csillag is, és amikor azt láttam, hogy végre akad egy lap, — hála Istennek, van egy ilyen lap Magyarországon — az »Egyedül vagyunk«, amelyet minden kultúrembernek el kell olvasnia, amely végül fel meri tárni és azt meri írni erről a kiállításiról, hogy »Elkésett kiállítás Pestenaz elfajzott művészetekről«. »Zsidók, marxisták felvonulása a Kut. kiállításán 1942-iben«, vagy pedig amikor azt láttam, hogy akad egy művész* Kampis János híres freskómüvészünlk és portréfestőnk, aki megírja azt, »Ami a művészetben nem szabad«, akkor meggyőződéssé lett bennem az a tudat» hogy itt egy zsidómachináoióval állunk szem ben.
