Képviselőházi napló, 1939. XVI. kötet • 1942. november 20. - 1943. április 12.
Ülésnapok - 1939-310
Àz országgyűlés képviselőházának 310. millió pengőt tesz ki. Itt összesen 5 millió em ber gondozásáról van szó, 3 milliós magyarországi kisebbségről és 2 millió főnyi külföldön élő magyar emberről, ötmillió emberre mi hárommillió pengőt fordítunk mindössze. Amit Oláh t. képviselőtársam az előbb itt felhozott, az azt bizonyítja, hogy ez az összeg elégtelen és nekünk ezt a tételt talán sokkal indokoltabban fel kellett volna emelnünk, mint a propagandára fordított összeget, amely majdnem a kétszeresére növekedett. A nemzetiségi kérdés mietritumába nem kívánok belemenni, merthiszen a plénum erre nem alkalmas, azonkívül pedig a bizottságban is meglehetősen, letárgyaltuk ezt a kérdést. Itt csupán a kérdés adminisztratív vonatkozásaival szeretnék foglalkozni, mert azok kétségtelenül ide tartoznak. A miniszterelnök úr a bizottságban úgy nyilatkozott, hogy sem nemzetiségi minisztériumot, sem pedig a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó külön képviselőházi bizottságot mem kíván felállítani és nem tart alkalmasnak. (Helyeslés jobbfelől.) Nem kutatom, hogy a miniszterelnök úr álláspontja milyen okokból ered, de meg kell állapítanom, hogy ez a problémakör változatlanul súlyos, nagyhorderejű s az elmúlt évek azt mutatták, hogy ezen a téten nem haladtunk előre olyan mértékben, amint ezt egyrészt a háborús események, másrészt pedig a magyar érdekek megkívánták volna. Ezért a mai.keretben úgy látom, hogy ez a kérdés az egyéb feladatkörökkel is terhelt miniszterelnökségben talán nem kap olyan súlyt, — hiszen a miniszterelnök úr a külügyminisztériumot is vezeti — mint amilyen súlyt egy ilyen fontos állami gondoskodást igénylő feladatkörnek kapnia kellene. Ha másképpen nem megy, akkor mégis csak egy külön szerv kezébe kell ezt a kérdéskomplexumot letenni. Nem a név a fontos. Lehet, hogy odiózu® dolog nemzetiségi minisztériumot kreálni, de ezt talán »a visszatért területek minisztériuma« néven meg lehetne tenni. Hiszen most is van egypár tárcanélküli miniszterünk; eggyel több vagy kevesebb, már nem nagyon számít, az a fő, hogy ennek ,a fontos problémakörnek legyen megfelelő külön szerve és gazdája- Ez alá a minisztérium alá lehetne vonni a külföldi magyarok kérdését, telepítésük kérdését, ide tartozhatnának az iparii decentralizáció kérdése a magyarosítás szempontjából. Ezekéi a kérdéseket mind egykézben lehetne összpontosítani. Ennek a kérdésnek a megoldatlanságát országunk egyszer már súlyosan megszenvedte, hiszen 1918-ban a nemzetiségi kérdéssel való nem kellő törődés bomlasztotta szét Szent István birodalmát. De itt van egy másik kérdés is, a nemzetiségi kérdés pendant ja: a magyar kisebbség kérdése külföldön. Meg kell említenem, hogy nem tarthatom ezt az ügyet lezártnak a miniszterelnök úrnak egyik interpellációmra adott és tegnapelőtt itt a Házban felolvasott válaszával. Ennek a miniszterelnöki válasznak a lényege ugyanis az, hogy egyelőre magyar iskolákról és papokról kívánunk csak gondoskodni a külfödi magyarság részére, ezen túlmenően azonban a válaszból semmi sem derül ki atekintetben, hogy a kormány valamit óhajtana ebben a kérdésben cselekedni. Ellenkezőleg, az derül ki belőle, hogy a háború végéig a kormány nem kíván különösebb intézkedéseket tenni. (Rátz Kálmánr A legesélyesebbéi' fel kell ott lépni D Ebben a miniszterelnöki Válaszbán volt egy kis visszautasítás is. Ezzelakérdéssel avjä ülése 1942 november 20-án, pénteken. la tatlianok ne foglalkozzanak — mondotta a miniszterelnök úr — és egyúttal azt is bevette válaszába, hogy most újabban divat a külföldre isiziakadt magyarok kérdésével foglalkozni. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy ezen a téren a! helyzet még rosszabbodott. Két évvel ezelőtt ugyanis Teleki Pál miniszterelnök úr éppen novemberben, Erdély visszatérése után, tehát hasonló körülmények között, mint amilyenekben most vagyunk — ezt mondotta: Gondoskodnunk kell arról, hogy a Regátból mihamarabb hazajöjjenek a magyarok; ugyanilyen lesz a franciaországi imagyarokkal is a helyzet és a másutt lévőkkel is. Két évvel ezelőtt az akkori miniszterelnök úritól már har tározioitt ígéretet kaptunk ennek a kérdésnek megfelelő módon való elindítására. Mi tehát ezt a divatot követjük, amikor mégis foglalkozwnk ezzel a kérdéssel, engedje meg a miniszterelnök úr, ez van a miniszterelnök úr válaszábain, hogy most újabban divat ezzel foglalkozni. Ügy látszik, a miniszterelnök úr nem ismeri eléggé a saját válaszát. (Felkiáltások jobbfelől: No! No!! — Derültség.) Hogy ezzel a divattal mégis foglalkozunk, az azért van, mert előbbi kormányunk is hasonló divatot követett-, amikor 15.000 derék magyart visszahozott az országba. Ha ehhez hozzáveszszük, hjojgy ez mindössze tíz mérnökkel és tíz bíróval történt és a kormánynak nem került többe egymillió pengőnél, akkor azt mondhatjuk, hogy száz bíróval» száz mérnökkel és 30 millió pengővel 300.000 magyart tudnánk viszszahozni az országba. Itt van elsősorban a százezernyi moldvai magyar ügye, itt van a miniszterelnök úr általi is többször emlegetett Horvátországban maradt 120.000 magyar ügye. Ennek a 120.000 magyarnak egyetlen egy iskolája sincs, mert az új horvát rezsim szüntette meg az utolsó négyeiemis magyar iskolát. Nékünk elsősorban külföldre szakadt magyar véreinkkel kell magunkat megerősíteni Ezért keveslem azt a hárommillió pengős tételt, amelyben még a haizai kisebbségekkel való törődés tétele is bennfoglaltatik. Európa többi országában 70-000 magyar van szétszóródva, összesen tehát közel 300.000 magyar van Európában szétszórva. Ha valamennyit nem is tudjuk hazahozni, de kezdjük meg és telepítsünk vissza 150.000-et, Milyen jól elkelne most ez a 150.000 magyar is a székelység és az anyaország között húzódó vékony magyar korridor besűrítésére és ennek megerősítésére. Ismerjük a nehézségeket, tudjuk, hogy háborúban vagyunk, nem képzeltük azt, hogy a miniszterelnök úr azt válaszolja, hogy imáról-holnapra százezer embert hazatelepít, de mi azt kérjük a miniszterelnök úrtól, tessék foglalkoztatni egy szervet ezzel a kérdéssel, tessék legalább azt keresztülvinni, hogy összeírjuk, kartotékozzuk, feldolgozzuk az adatokat, összeállítjuk a név sort foglalkozási ág szerint, anyagi és szellemi tekintetben összeírjuk ezeket az embereket és várjuk a kedvező pülanatöt legalább arra, hogy vallami ezen a téren igenis történik. Ál* landó cselekedettel kellene nekünk ezt a kérdést ébrentartani és ahogyan âz a tizenötezer magyar hazajött, úgy kellene nekünk minden évben újra és újrla nem engedni elaludni ezt a kérdést, hanem igenis minél jobban és minél' tökéletesebben megoldani. Divatról beszéltem és jó lenne, ha az igen tisztelt miniszterelnök úr a kormányán belül tisztázná ezt a kérdést, mert ütt van a kezem-