Képviselőházi napló, 1939. XV. kötet • 1942. augusztus 26. - 1942. november 19.

Ülésnapok - 1939-304

Àz országgyűlés képviselőházának SÖ4. ségét, jelszónélküli kereszténységét. És ez miiratiennél több, amit egy ember, amit a kultúra őre adhat nemzetének. A kultuszminiszter úr nyilatkozataival foglalkozott előttem szólott képviselőtársam. -Az a megnyugvás és az a várakozás, amellyel Őt fogadtuk, ezekben a nyilatkozatokban csúcsosodott azután ki. Mi ezer év óta magyarságunkat keresztényként éljük. Ennek az országnak legnagyobb értékei között ott van ezereves kereszténysége. Ez a legszentebb örökségünk, amelyet mi őseinktől vettünk. Ezt az örökséget erősíti meg, ehhez vezeti szinte vissza a (nemzetet, amikor kinyilatkoztatja, különösen nemzetiségeinknek támadásaival szembon!, hogy az Egyháznak joga van nevelni az ifjúságot és hogy a kereszténység nemcsak jelszó. Krisztus szavai, evangéliuma ma is élő valóság, amikor Magyarországon ezekben az idökbem a felelős magyar kultuszminiszter úr ezeket kijelenti. Van azután a kultuszminiszter úrnak egy másik 'nyilatkozata is, amellyel megint, azt hiszem, pártkülönbség mélkül minden magyar ember egyetért. Ez pedig az, hogy hazaárulónak tartjuk és kérlelhetetlen szigorral utasítjuk vissza azt a törekvést, amely az iskolát vagy álmagyar fiatalság lelkét a pártpolitika szolgálatába akarja állítani. (Élénk helyeslés a jobb- és a baloldalon.) Felesleges arról beszélni, hogy egy nemzetnek legnagyobb kincse az ő ifjúsága. Ezt az ifjúságot mi a raemzet szemefényének tartjuk, áldozunk érte, mert tudjuk, hogy ez jelenti a nemzet életében a holnapot « amikor a mi kezünkből kiesik a fegyver, akkor ez harcol majd országnkért. Ezt az ifjúságot meg kell védeni mindem pillanatnyi napi befolyástól, amely elmozdíthatja és elviheti az iskola padjától, elviheti attól a munkától, amely egyedül képes belőle értékes tagját nevelni nemzetének* A kultuszminiszter úrnak van még egy harmadik nyilatkozata is, amikor azt mondja, hogy nem alkjar reformálni. Az elmúlt 25 esztendőben, a világháború után elkövetkezett időkben kultúránkban, iskolánkban valóban ez volt a vezető gondolat: mindent retormláiltak. Emlékszem rá, hogy 1919—22-ig, amikor én még gimnazista voltam, szinte kísérleti nyulaknak éreztük magunkat. Delelőtl-délután,. egész nap az iskoláiban voltunk- Ù.1 tantárgyakkal jöttek; amit eddig építettek bennünk, azt szinte összekavairták. Nem értünk rá, láttuk, úgysem tudjuk megtanulni, hát otthagytuk, nem tanultuk meg. (Mozgás. — Elnök esenqet.) Én azonban ezt a reform álási törekvést nem hibáztatom, mert őszintén, objektíven akarom bírálni. Hiszen mindegyikünk lelkének érzéseivel találkozott, amikor szebbet, jobbat, különbet akartunk teremteni a mi ifjúságunkból, mint a nyugat ifjúsága; de ez annyira feldagasztotta iskoláink tananyagát, hogy ha ma az ember megkérdezi a középiskolai tanárokat, vagy ha jobban belenéz az iskolák életébe, ha nézi a gyermekek» a fiatalság életét, bizony azt látja, hogy ugyanott vagyunk, ahol 1919ben voltunk: szinte egész napját igénybe veszik annak a fiatalembernek. T. Ház! Ha délután bemegy egy diák az iskolába, azt a vidéki iskolákban is úgv vehetjük, hogy majdnem egész délutánját elvesztette. Megzavarták legértékesebb tanulóidejét» azt az időt, amikor lerakódik a tudomány a gyermek lelkébe, szellemébe. Ahány délutáni napon igénybe van véve, akár társadalmi, akár előadási dolgokkal, akár pedig hivatalos órával, vagy bármilyen egyesületá ülése 1942 november 11-én, szerdán, 219 dolgokkal, az a nap elveszett az ifjú számára. Konstatálnunk kell, hogy megbukott az a törekvés, amely az iskolákban akart mindent megtanultatni a gyermekekkel, az ifjúsággal» amely azt mondta, hogy nem kell otthon tanulni, amely kényelmessé akarta termi az ifjú életét, amely kijelentette, hogy az iskola kötelessége tanítani, a tanító tartsa azt kötelességének és rossz tanító az, aki nem tudja mindennel teletömni az iskolában a gyermek fejét, hogy azután hazamehessen és futballozhasson, sportolhasson. Ez a tendencia megbukott. Ez a tendencia nevelt a mi középiskoláinkban szerény felfogásom szerint egy tekintélyt kevésbbe tisztelő ifjúságot, ez a tendencia nevelt egy kevésbbé kötelességet érző ifjúságot. , Nagy a tananyag. Azt mondja a kultuszminiszter úr, hogy ő nem akar reformálni. Ezt a tananyagot azonban nyugodtan lehet csökkenteni arra a minimumra, amelyet azután megtanulhat a középszerű vagy a középszerűnél valamivel gyengébb felfogású ifjú is. Ha az ember beszél ezekkel a fiatalemberekkel, vagy a tanárokkal, akik vezetik őket, azt hallja, hogy három csoportra osztják mai középiskolás ifjúságunkat. Az egyik csoportnak brilliáns tehetsége van, mindent meg tud tanulni; a másik csoportban vannak a törekvők, ezek azonban már elkeseredettek, a harmadik pedig az, amelyről én beszéltem, amellyel kapcsolatban idéztem az én íijúságom korát, amikor láttuk, hogy milyen nagy az anyag például a Vil. és VIII. osztályban, de áz V. és VI. osztályban is, úgyhogy a gyengébb képességű tanuló nem tudja elvégezni, megadtuk magunkat és inkább nem tanultunk. T. Ház! Rövid félóra alatt a kultusztárca minden kérdését megemlíteni, s róla beszélni úgyszólván lehetetlen. Ezért csak futólag említem meg középosztályunk problémáját. Én a magyar kultúrát mindig a nemzet legnagyobb értékének tartottam. A kultúrának kell belevilágítania tulajdonképpen minden sorskérdésünkbe. És ha ez a kultúra keresztény és magyar világosságot vet életkérdéseinkre, akkor ezek a kérdéseik önmaguktól megoldódnak és mindjárt más megvilágítást kapnak. A parasztság köréből felhozandó gyerekekre gondolok most. Amikor erről beszélek. nem irigységgel szemlélem, de elnézem, — amikor a Volksbund diákjai végig dobolják Budapest utcáit — hogy a Volksbund rövid egy-két év alatt ilyen gyorsan összeszedte a vidéki tehetségeket és milyen glédába állította egyszerű népének gyermekeit. Bár örömmel konstatáljuk, hogy 600 tehetséges magyar ifjút hoznak fel vidékről, a vidéki családok köréből, mégis meg kell mondanom, hogy amikor a magyar középosztályt, amelynek sorsáról annyit panaszkodunk és amelyet sokan elveszettnek tartanak, regenerálni akarjuk, ezt csak egy helyről lehet: ebből a bölcsőből, ahol tisztán, igazán él a magyar vérében, kereszténységében és lelkiségében. Szomorú dolgok azok, amiket itt a vérsrammozás eredményezett az országban. Csak egy példát akarok megemlíteni. Az országnak egy nagyon előkelő tisztviselőjével beszéltem az elmúlt hetekben, aki megnyitotta előttem szívét-leikét és azt mondta: Tudod, nagy baj az, hogy én bár vezető tisztviselő vagyok, mégis érzek magamban valami gátlást, amikor magyar kérdésekhez kell hozzászólnom. Miért? Azért, — mondotta '-— mert négy Öregszülom közül egy nemzetiségi volt. — Szo38