Képviselőházi napló, 1939. XIII. kötet • 1942. február 5. - 1942. június 12.

Ülésnapok - 1939-259

304 Az országgyűlés képviselőházának 259. ülése 1942 május 29-én, pénteken. talanításnak ez az elve a gyakorlatiban nem érvényesült olyan miértekben és olyan tökéletesen, mint ahogyan azt a törvény megalkotói nyilván kívánták és ami a törvényhozói intenció volt . Ez — mondom — nagy hiba volt, éppen abból a szempontból, hogy megingatta a hitet a vagyonbiztonságban, a tulajdonjog respektálásában. Mindig rá kell azonban mutatnunk arra, hogy ezek a végrehajtás során előállott hibák és súlyos mulasztások voltak, s ezekért felelősség terheli többek között az összes kormányokat, amelyek azóta vitték az ország ügyeit, de seimimi esetre sem lehet azt mondani, hogy a magyar törvényhozás bármikor elvileg kimondta volna a magántulajdon megszüntetését vagy olyan mértékű korlátozását, amely már éppen a magántulajdon lényege, jellege szempontjából annak megszüntetésével lett volna egyenlő. Itt voltak azután a néhai — és remélem nemsokára viszontlátandó — Nagy-Magyarország utódállamainak úgynevezett földbirtokpolitikai törvényei. Valamennyien tudjuk, hiszen nem olyan régen volt, hogy ezek nemzetközi fórumok előtt is milyen nagy piort vertek fel. Az utódállamok, Csehszlovákia, Kománia, Jugoszlávia, ezeket a földreformtörvényeket papiroson azzal a céllal hozták, hogy szociális törvényeket hozzanak s a nincstelen és kevés vagyonú földművelő nép sorsán javítsanak, a gyakorlatban azonban az volt a cél és a keresztülvitel is ezt a célt szolgálta, hogy a magyar birtokososztály anyagi erejét aláásva, (Ügy van! Úgy van! a bálközépen.) — amelynek tagjai az ottani kisebbségi sorban élő „magyar népnek természetes vezetői — őket anyagi erejükben meggyöngítve, politikai súlyukból is elvegyenek. Egy elnemzetietlenítési folyamatnak egyik láncszeme volt az ott űzött földbirtokpolitika és nagyon jól tudjuk, milyen szomorú képet nyújt éppen a visszacsatolt területeken és az ezidőszerint még vissza nem csatolt területeken a magyar földbirtokos osztály helyzete. Az utódállamoknak ez a földbirtokpolitikája nem maradhatott az illetői államok belügye, nem is maradt. Az akkori hivatalos Magyarország is, igen helyesen, szót emelt ott, ahol lehetett, ezeknek a visszaéléseknek tárgyában a nemzetközi fórumok előtt, a Népszövetség, a hágai nmzetközi bíróság, stb. stb. előtt és ha nem is tudtunk konkrét eredményt elérni, mindenesetre az egész művelt világ előtt bebizonyítottuk, hogy az erkölcsi igazság, az írott jog és az íratlan erkölcs mi mellettünk van és az egész művelt világ, még az akkor velünk szemben nem éppen barátságos magatartást tanúsító nagyhatalmak is kénytelenek voltak belátni, hogy az igazság a mi oldalunkon van és az akkor folytatott nagyszerű viták, amelyek nemzetközi gyülekezetekben, a sajtór ban és egyéb külföldi fórumokon lefolytak, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar igazság lassankint utat tört magának a művelt világ közvéleményében. Ezt el kell mondanom, mert éppen itt kapcsolódom be a^ jelen törvényjavaslattal való analógiába. Kérdem: mi volt az, ami Magyar országnak és Magyarország hivatalos képviselőinek külföldön azt az, erőt adta, szavuknak azt a súlyt kölcsönözte, hogy meg kellett őket hallgatni, ami lehetett Titulescuéknak kellemetlen, de aminek igazságát nem tudták megcáfolni. f Éppen ez a körülmény, hogy mi álltunk az állampolgári egyenlőség és a magántulajdon elvének tisztelete alapján, ez a két pont volt az, amely kedvező hatással érvényesült. JN agyon jól tudjuk, hogy maga a minket sújtó trianoni békediktátum is előírta azu hogy az utódállamokban felekezeti, nemzetiségi stb. szempontból az állampolgárok egyenjogúak legyenek, továbbá azt is előírta, nogy olyanok, akik magyar állampolgárok marautak, illetőleg Magyarország javara optáltak, vagyonjogi szempontból nem kerültíetnek hátrányosabb helyzetbe, mint a csehszlovákiai, romániai vagy jugoszláviai állampolgár olt. ' A békeszerződésnek ez a paragrafusa adta kezünkbe a, fegyvert, ez adta megindító okát az optáns vitáknak Genfben, és éppen ez a körülmény, hogy az utódállamok ennyire nyilvánvalóan nem respektálták nemcsak az ö érdekükben hozott úgynevezett békeszerződést. hanem nem respektálták azokat az elveket sem, amelyeken az őket védő győzelmes nagyhatalmak egész gazdasági es társadalmi rendje felépült, tudniillik a polgári egyenjogúság és vagyonbiztonság, a magántulajdon szentségének elvét, éppen ez volt az a körülmény, amely nekünk azt az erkölcsi erőt adta, amelynek igen nagy szerepe volt a magyar igazság felismerésében az egész művelt világon. Mi láttuk azt, hogy Magyarország — eltekintve az 1918—19-es zavaros epizódtól — a jogrend helyreállítása után mindenkor, bármilyen sok tekintetben kifogásolható és a mi részünkről kifogásolt törvényeket hozott, (Horváth Géza: Tárgyra!) mindig megmaradt a. vagyonbiztonság, a magántulajdon szentségének elve alapán, és tulajdonjog szempontjából az eddig hozott, a polgári jogegyenlőséget sok tekintetben megszüntető törvények sem hoztak olyan intézkedéseket, még az 1939:IV. te. sem, amelyeket egyenesen a magántulajdon ellem merényletnek lehet nevezni, mert az 1939 :IV. te. alapján igénybe vehető zsidó ingatlanok szempontjából sem szünteti meg a, teljes kártalanítás elvét, s nem hoztak olyan rendelkezést, amely expressis verbis kimondja a teljes kaítalainítás elvének megszüntetését. De menjünk tovább. Ha a mi általunk, az egész magyar közvélemény által, az elszakított és ma már részben visszacsatolt területek ma gyarsága által, és az egész művelt világ világosan és józanul gondolkozó közvéleménye által elítélt gyakorlat, amelyet az utódállamok elsősorban a földbirtokpolitikában folytattak, érvényben volt, ha ezt folytatták is, még ezek az utódállamok is óvakodtak attól, hogy az ő úgynevezett föídreformtörvényeikben papiroson kimondják azt, hogy nem jár a teljes kártalanítás. Mert tessék elolvasni a, cseh vagy román földreformtörvényt, az papiroson igenis úgy fest (Horváth Géza: Szóval csináljuk, úgy, mint ők?!, mintha az igénybevétel után teljes kártalanítást kapnának a megváltást szenvedők. Például a román vagy cseh földreformtörvényben nincsen egy szó sem róla, hogy másként, más kulcs alapján számítandó ki a kártalanítás, ha a megváltást szenvedő cseh, román, magyar vagy német, szász vagy tót, vagy szerb, vagy akármilyen más nemzetiségű. Hogy a gyakorlatban azután mit csináltak:, az megint más kérdés. Éppen ez volt az a pont. amely nyilvánvalóvá tette az ő rosszhiszeműségüket és az ő egész földreformjuknak rablóhadjárat jellegét. (Felkiáltások: Rosszhiszemű volt!) Ez a törvényjavaslat azonban amely most előttünk feksaík (Mozgás. —- Elnök csenget.), sok tekintetben kirántja alólunk azt az er-