Képviselőházi napló, 1939. XIII. kötet • 1942. február 5. - 1942. június 12.

Ülésnapok - 1939-253

144 Az országgyűlés képviselőházának 253. ülése 19 U2. április 28-án, kedden. akarja törleszteni. Még októberben terjesztette ugyan be a miniszter úr ezt a javaslatot, úgy hogy elég későn került sor tárgyalására. Talán most is véletlen, hogy már tárgyaljuk, azért, mert nem készült el idejében az a bizonyos bejelentett javaslat, amely a zsidóbirtokokról szól és amelyet vártunk. Mindenesetre ilyenmódon ez az első javaslat, amelyet a Kálíaykormány tárgyaltat. Egészen őszintén ki kell jelentenem, hogy felmerült a kérdés, vájjon milyen álláspontot foglaljon el pártunk ezzel a javaslattal kapcsolatban. A miniszterelnök úr bemutatkozása alkalmával pártunk vezére éles logikával mutatott rá pártomnak múltbeli és jövendő állásfoglalására. Nem kívánunk mindenképpen ellen zékieskedőík lenni, tehát ebben a kérdésben is, amikor a javaslat ellen iratkoztam fel, nem az ellenzékieskedés szándéka vezet, hanem az a ^meggyőződés, hogy bár dicséretreméltó a szándék, amely ebben a javaslatban megnyilvánul, de a javaslat nem szolgálja a megoldást olymódon, ahogyan azt szolgálni lehetne. (Úgy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon,) Nem szolgálja pedig abban az esetben, ha a néni közösség és a közös áldozatvállalás gondolatából nézem a kérdést. ' T. Ház! A pénzügyminiszter úr az indokolásban helyesen állapítja meg, hogy a javaslat megalkotásánál a kiindulási pont érthető okokból az államháztartás teherbíró képessége volt. Annyira méltánylandó ez a kiindulási pont, hogy ezen a téren nem is kívánok különösképpen vitába szállni. El kell ismernem, hogy ez ma mindennél fontosabb szempont, de talán mégsem tudnám elfogadni, mert hiszen minden különösebb magyarázat nélkül állapíttatik meg, hogy 15 millió pengő az az összeg, amely erre a célra 'kihasítható a költségvetés kereteiből. Nem tudnám pedig azért, mert talán éppen úgy lehetne ez 10 millió is, mint ahogy lehetne ennek az összegnek kétszerese vagy háromszorosa is. Nern^ is az összegszerűség kérdésére akarom a fősúlyt fektetni, mert hiszen ennek megállapítása kétségkívül az országgyűlés feladata lesz majd és a mindenkori kormányok vannak tisztában azzal, mennyi az az összeg, amelyet erre a célra rendelkezésre tudnak bocsátani. Én inkább a javaslat indokolásának további szempontjaival foglalkozom, amelyeket a miniszter úr maga fektetett le a javaslat indokolásában. Nevezetesen a maga részéről megállapítja, hogy az első főszempont: a méltányosság követelménye, a második szempont pedig, amely a javaslat megalkotásánál vezette, a szociális szempont. Végül pedig egy kétségtelenül igen méltánylandó szempontra mutat rá, arra a gyakorlati szempontra, hogy a lebonyolítás minél egyszerűbb legyen és minél kevésbbé foglalkoztassa az adminisztrációt. Helyesen állapíttatik meg ea a három irányelv, amelyet én döntő szempontúnak tartok. Az egyes szempontok egymás mellé helyezése mondjuk, a sorrend szempontjából azonban, úgy érzem, valamilyen más megoldást kellett és lehetett volna találni. 24—28 év távlatából nézzünk vissza azokra a bizonyos ha dikölcsön jegyző plakátokra, gondoljunk vissza azokra az emberekre és azokra az érzésekre, amelyekkel akkor a hadikölcsönöket jegyezték. Egy negyed század telt el már azóta. Kétségtelen, hogy a viszonyok gyökeresen megváltoztak. Mögöttünk van azóta a húszéves megcsonkítottság, mögöttünk van í már, Istennek hála, négyszeres országgyarapo! dásunk is. Országunk életében nagy változások következtek be ez idő alatt, de nagy változások következtek be az egyének életében is. A javaslat kategorizálása rendkívül egyszerű. Én talán további kategorizálást is el tudnék képzelni, és ha ebből a, szempontból nézem azokat a bizony negyed századnál előbb történt jegyzéseket, ha ezeket a mai időkre vetítem, azt látom, hogíy voltak nagy jegyzők, akik nagy összegeket, talán százezreket jegyeztek abban az időiben, és ezek a százezrek igen jelentősek voltak az akkori időkben a hadikölesönjegyzés szempontjából. Ezek az összegek jelentették az egyénnek vagy a családnak — mint az előbb is mondottam — talán egész vagyonát. Voltak és lehettek azokban az időkben nagy jegyzők, akik ugyancsak százezreket jegyeztek, de akiknek jegyzése vagyonukhoz viszonyítva akkor sem jelentett különösebb megterhelést. Ha ma nézzük az illető vagyoni viszonyait, azt látjuk, hogy ez ma sem jelent különösebb összeget. Voltak azután kisjegyzők, akiknek a maguk száz vagy ezer pengős jegyzése, amely ma kedvezőbb elbírálás alá kerülne, tulajdonképpen komolytalan összeg volt, ahol a jegyző nem, tudta kivonni magát az általános közhangulat nyomása alól, kénytelen volt legalábbis mutatásképpen lejegyezni azt az összeget, amelyet jegyzett. (SzÖllősi Jenő: Sok volt ilyen!) Viszont igen sokan voltak olyanok, akiknek száz vagy ezer koronás jegyzése abban az időben azt a kis családi házat vagy azt a házhelyet, vagy azt a telket jelentette, amelybe egész életük munkáját belefektették s amelyet hátra akartak hagyni örökségként. Vagy voltak olyanok — az előadó úr felemlítette, hogy milyen összeget jegyeztek "egyszerű háztartási alkalmazottak —, akiknek ez a párszáz korona egész életük keserves munkáját és takarékbetétkönyvecskéjének összegyűjtött egész összegét jelentette. (Ügy van! balfelől.) A kategorizálás gondolatában tovább kell mennem, mert azt kell mondanom, hogy ahogyan felállítottam ezt,a négy kategóriát, ha átvetítem a mai időkre, nyilvánvalóan vizsgálnom kell, hogy aki abban az időben súlyos áldozatot hozott, mint előbb említettem, az a százezres jegyző, aki esetleg egész vagyonát erre a célra áldozta, talán azután Istennek hála olyan sorsba került, hogy elfelejtette, leírta már az akkor szenvedett veszteséget, s ma az illetőnek az a pár ezer pengő, amelyet kaphatna, egyáltalában nem számbajöhető összeg, ezzel szemben azonban azzal a pár ezer pengővel mérhetetlen sokat tudnánk segíteni olyanokon, akik várják ezt a pénzt és akik még mindig reménykednek abban, hogy a negyedszázaddal ezelőtt hozott áldozatért a magyar állam meg fog fizetni nekik. T. Ház! Az eddigi kormányok s a képviselőház tulajdonképpen az eddigiek során is éppen az egyéniesítés mellett voltak s az eseteket egyénenként bírálták el. Nem akartak és nem kerestek lineáris megoldást, mert hiszen, ha ezt a kérdést lineárisan akarjuk megoldani, akkor százalékos arány szerint kétségtelenül nem juthat több az egyes hadikölesönjegyzőknek, mint amennyit a javaslat preliminál. A magam részéről tehát egyedül igazságos és helyes megoldásul ma is csak azt tudom elképzelni, ha az egyéni elbírálás fog továbbfolytatódni. Kétségtelen az. hogy 400.000 1 h adiköl esőn jegyző vei kell számolni. Teljes és