Képviselőházi napló, 1939. XII. kötet • 1941. november 26. - 1941. december 22.

Ülésnapok - 1939-225

Az országgyűlés képviselőházának 225. Tibor képviselőtársam azt mondotta, hogy a ina fennálló nehézségek miatt a rnai idők nem alkalmasak arra, hogy itt éles ellenzéki beszédet mondjon az ember. Ebben teljesen igaza van képviselőtársamnak, a mai idők alkalmatlanok erre. Éppen ezért, amikor ezekkel a kérdésekkel foglalkozom, én is szordinot ki vánok használni (Zaj. — Az elnök csenget.) ós nem kívánom a dolgokat úgy kiemelni, amint egyébként ellenzéki padsorokból szokott történni. Mindnyájan csodáljuk és bámuljuk azt a nagy erőfeszítést, lemondást, áldozatkészséget, azt a fegyelmezettséget, amelyet a Harmadik Birodalom népe ezekben a nehéz időkben tanú sít. Ezzel szemben fel szokták hozni a magyar országi állapotokat és azt szokták mondani, hogy a mi népünk pedig fegyelmezetlen, nem akar tudni megszorításokról, lemondásokról, áldozatkészségről és keresi a kibúvókat, mert abban a gondolatban él, hogy még a legnehezebb időkben is meg kell, hogy legyen min dene, ami rendkívüli viszonyok között rendel kezesre áll és hivalkodik is azzal, hogy ainiko?senkinek nincs, neki van. (Tóth János: Nem egészen így van!) Nem egészen igazság ez (Tóth János: De nem is egészen így van!) hanem az igazság az, hogy két különböző lelkialkatú nép áll egymással szemben, az egyikben a tömeglélek, a tömegpszichózis uralkodik, úgv szokták róla mondani, hogy könnyen skatulyázható és parancsszóra már indul. Vele szemben áll a magyar, amely individuális, amelynek egyéni érzése, egyéni akarata van és amelynek — ellentétben Vay báró megállapításával — igenis van érzéke a közösség iránt. Mindig csak az a kérdés, hogy hogyan beszélnek ve Je Méltóztassanak visszagondolni a tavalyi esztendőre, amikor az árvízkárosultak javára volt az országban gyűjtés, milyen meglepetésszerűen, milyen óriási összeg folyt be. Vájjon nem ennek a közösségi érzésnek a fényes bizonyitéka-e, hogy azóta más gyűjtések is voltak. amelyek hasonlóképpen megcáfolják képviselőtársamnak állítását és engem igazolnak, aki azt mondom, hogy ebben a magyar népbeu igenis megvan az az érzés, amelyet közössésr tudatnak szoktunk nevezni és tud osztozkodni más bajában és szerencsétlenségében. (Űav van! a baloldalon.) Csak mondják meg neki, mit kívánnak tőle és mindent oda fog' adni Amikor tavasszal megjelentek a községekben a hatóságok, hogy felírják és felvásárolják a meglevő feleslegeket, maguk az eljáró hatósá gok csodálkozásuknak, bámulatuknak adtak kifejezést, hogy milyen készséggel sietett mindenki feleslegét felajánlani. (XJgy van! Űgjj van!) Igenis megvan tehát a magyar mezőgazdában ez az érzés és távol áll tőle, hogy a nehé* időket gazdagodásra használja fel. Nem lehet azt mondani, hogy a kisgazda akármennyit Kap is, mindig elégedetlen lesz. Nem lehet így h** szelni. Ha a magyar mezőgazda megtalálja H maga számítását és úgy látja, hogy termel vényeinek árával egyenes arányban áll a megveendő iparcikkek ára, nem lesz elégedetlen hanem meglégedett, mert ő is tisztában van azzal, hogy nehéz időkben mindenkinek sok mindenről le kell mondania és kevesebbel kell megelégednie. Olyan időben, amikor mind a külső, mind a belső frontot tartanunk kell, nem hiszem, hogy bárki elzáirkózzék az elől, hogy a maga részéről a szükséges áldozatot meghozza. Hiszen 1918 katasztrófája nincs oly messze tőlünk, mindenkinek lelkében él és nagyon jól tudjuk, hogy 1918-ban a háborút nem a fronto ülése 19 Uí november 26*án

f szerdán. 31 I kon vesztettük el, hanem belül, amikor már nem volt ennivaló. Ezért arra kell törekednünk, hogy a nép ettől a tudattól legyen át hatva. Ha ez a lelkiség fog uralkodni, akkor én nagyon biztos vagyok abban, hogy ki fogjuk állani a próbát ós nem kell másokhoz fordulnunk példákért, mert a magyar nép is fog ugyanolyan példákkal szolgálni. Nem lehet felhozni, hogy a statisztika rengeteg sok árdrágítási pert sorol fel. Méltóztassék elgondolni, hogy amikor az iparcikkek ára annvira elugrott a mezőgazdasági termeivények árától, amikor az a mezőgazdasági munkás, vagy gazda azt látja, hogy nincs arányban az iparcikkek árával az az ár, amelyet ő kap, iparkodik és próbálkozik sorsán enyhíteni. De mihelyt egyszer az ő termel vényeinek árát arányba hozzuk az iparcikkek árával, ezeknek az árdrágítási pereknek a száma is a legkisebb mértékre fog lesüllyedni, mert nem az alacsony nyerészkedési vágy űzi és hajtja a gazdát, hanem a megélhetés kívánja meg tőle, hogy a lehető legmagasabb árat harcolja ki magának, amikor látja, hogy felülről ezt az árat nem biztosítják neki. Amikor beszédem tárgyára rátérek, egykét esettel igazolni fogom álláspontomat, hogy sok árdrágítás tényleg nem alacsony nyerészkedési vágyból, hanem kényszerűségből történik. Mindenekelőtt le kell szögeznem azt a gazdasági alaptételt, hogy a ráfizetésből nem lehet megélni, éppúgy, mint lerongyolt és éhező mezőgazdasági munkásoktól nem lehet megfeleJő munkateljesítményt várni. Kz

t én kerületemből 24 munkás ment most Fejér megyébe munkára. Hat héten át kifogástalanul végezték munkájukat, pedig volt olyan-nap, amikor már hajnali 1 órakor felkeltették őket és panaszszó nélkül felkeltek, becsületes munkát végeztek. Bekövetkezett a havazás. Két napon át a hó alól szedték ki a répát, cipőjük nem volt, ruhájukon^ keresztül fújt a szél és vasárnap azt vették észre, hogy mindanynyian meg vannak fázva. így képtelenek tovább dolgozni. Be is jelentették a vállalkozónak, mondja meg az uraságnak, várjon addig, amíg jobb idő lesz, mert meg vannak fázva, ilyen rossz cipőben, rossz ruhában nem tudnak dolgozni. A vállalkozó jelentette is, de az intéző úr nem fogadta el a jelentést és feljeUntette őket a székesfehérvári főszolgabíróságon. A szolgabíró kiszállt és megkérdezte őket: akartok-e dolgozni? Azt mondták, kérem szépen, lessenek várni az urak, amíg jobb idő lesz, nézzék, milyen a cipőnk, milyen a ruhánk, nem tudunk így dolgozni. Nem tudnak dolgozni? Intéző úr, hány napot kapjon? Nyolc napot. — Nyolc napra elítélem, öt naptói 40 napig tartó elzárásra ítélték - ezt a 24 munkást, akik közül 17 még kiskorú és csak bét nagykorú. Ha megdorgálták volna ezeket a kiskorúakat, ez még elfogadható lett volna, de még akkor is követeltük volna azt a szociális érzéfst, hogy ruhátlan, beteges munkástól ne kívánjanak teljes értékű munkát. Én megértem, hogy rá kell szorítani a munkára azt, aki a munkától elzárkózik, aki munkakótelességét nem kívánja teljesíteni. Ezt én megértem és ezt mindenki alá fogja írni, mert nem lehet, hogy amíg katonáink a fronton az emberi képesség teljességét nyújtják, mások itthon nem akarják kivenni részüket abhól a munkából, amely tulajdonképpen a kinlevők élelmezését biztosítja. Nem akarok közgazdasági fejtegetésekbe bocsátkozni, de feltétlenül rá kell mutatnom arra, hogy a mezőgazdasági tevékenységnek