Képviselőházi napló, 1939. XII. kötet • 1941. november 26. - 1941. december 22.

Ülésnapok - 1939-231

Az országgyűlés képviselőházának 231. ülésé 194-1 december U-én

} csütörtökön. 389 «g.v néprúházati cikknek, a flanellnek az ara az egyik üzemnél 2 pengőben, a másiknál 3.50 pengőben van hivatalosan megállapítva, mert amikor 1939. augusztusában annakidején ezt az állapotot rögzítettük, akkor ezek az árak voltak érvényben és az árkülönbség adódott az egyes vállalatok üzleti politikájából vagy minőségi különbségekből, egyszóval olyan tényezőkből, amelyek akkor szerepet játszottak. Azóta ezek megmaradtak és ami az árpolitikában történt, az nem több, mint hogy megengedték azt, hogy a többletköltségeket okozó termelési tényezők áremelkedéseit egy külön számlán vezethessék, amely többletköltségek azonban legfeljebb csak a valóságos, jelentkező mértékben könyvelhetek el. Ebből mi következik? Az első következmény az, hogy az ilyen különböző árak jelentkezése esetén a kereskedő azt csinálja, ami neki jól esik. Megtoldom ezt még azzal, hogy ezek mellett a különböző hazai beszerzési lehetőségek mellett a kereskedő még német és olasz import árnt is kap, aminek következtében neki kalkulációját természetesen a legdrágább árához lehet szabnia, ahhoz lehet idomítania, minek következtében a fogyasztó 6 pengőt fizet ezért az áráért. Amikor tehát én a fogyasztót nem védem meg az egyik oldalon ezzel az árpolitikával, a másik oldalon a termelést teszem tönkre, mert hiszen nem engedem meg az üzemnek, hogy megkeresse azokat a marge-okat, amelyek üzemérik felújításához, sőt — mint vázolni voltam bátor — bővítéséhez is szükségesek lesznek; csak a költségtényezők emelkedése számítható fel a valóságos mértékben, akkor elveszem tőle azt a lehetőséget, hogy üzemét azon a nívón tartsa, amely egy később jövő időszakban számára feltétlenül szükséges. Én tehát vagyok bátor rámutatni arra, liogy itt intézkedésre van szükség, amely csak az lehet, hogy a kormány kiválaszt magának egy árpolitikai irányt és azt mondja, hogy ezekből az 1939-es árakból egy középárat alkot magának, ezt a középárat azután egységesen állapítja meg ezekre a cikkekre és megjelöli ezeket a cikkeket, hogy amikor a fogyasztóhoz eljutnak, az ár kontrollálható legyen. Az ezen középár felett levő üzemeknek tessék racionalizálni! ((Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Egyszer legalább efv ponton megfogom, hogy hol lehet a magyar ipart beállítani arra az útra, amelyet a jövő így is, úgy is meg fog szabni számára. Azok az idők megszűntek, amikor az irracionális termelést a vámvédelemmel lehetett ellensúlyozni. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ha egy középárat így megállapítok, akkor adódnak üzemek, amelyek a középár alatt termelvén, látszólag nagyobb nyereségre tesznek szert. A kormány gazdaságpolitikai elgondolása szükséges aihhoz, hogy megmondja, mi történjék ezzel a nyereséggel, mert hiszen eme nyereségnek egy részebői osztalékot fizetnek, tessék^ tehát egy osztalékpolitikát csinálni; más részéből felújítanak az üzemek, tehát gépi berendezéseket újakkal cserélnek ki, tessék tehát megmondani, milyen mértékben kívánatos ez; további részéből bővítenék az üzemek, tessék megállapítani, mely üzemi ágban kívánatos ez, — ezt pedig csak a kormány tudja megmondani. Végül az utolsó rész, hogy ami megmarad, az tiszta nyereségként könyveltetik el, A kormány adópolitikája van hivatva eldönteni, hogy a nyereségnek milyen részét hagyják még tartalékolni és milyen részét veszi igénybe adózás céljára. Csak egyre kívánok itt'rámutatni, csupán érintve a kérdést. Nekünk számolnunk kell azzal, hogy a termelést mégis emberek végzik, akiknek azt az igazságórzését, hogy ők a többteljesítményért valami ellenértéket kapjanak, számításba kell vennünk, ha nem akarjuk a termelést agyonütni. Még a németek is, akiknek kidolgozott árpolitikájuk van, figyelembe vették a- Leistungsprinzipet s ezt a termelési elvet kidolgozták olyan módon, hogy aki racionális termelés következtében produkál magának nyereséget, azt nem veszik el tőle teljes egészében, hanem egy részét neki meghagyják, hogy további racionális termelésre buzdítsák. (Helyeslés a szélsőbaloldalon. — Szíllösi Jenő: Hol vagyunk mi ettől? — Gr. Festetics Domonkos: Közelebb, mint gondolják.) Eljutunk tehát oda, hogy mint ahogyan a mezőgazdasági árpolitikába is be kell építenünk a. termelés irányítását, itt is be kell építenünk az ipari árakba az iparfejlesztés irányítását, és olyan üzemeknél, ipari ágazatoknál, amelyeknél a termelés fejlesztése kívánatos, mint ahogyan az előbb vázoltam, a harmonikus kiépítése érdekében az árakon keresztül kell őket

> abba a helyzetbe juttatni, hogy az ehhez szükséges tőkéket megszerezzék. Már most felmerül ennek kapcsán egy kérdés. Ha az áron keresztül jut az illető ehhez a tőkéhez, akkor ezt a tőkét neki az áremelkedés megfizetésével a fogyasztó közönség juttatta a birtokába. Ilyen módon tehát a régi kapitalista gazdálkodásnak azt a rendszerét, amelyben ez minden további nélkül a tőkés vagyonszaporulatát jelentetté, mégsem lehet erkölcsileg indokoltnak mondani, úgyhogy itt két szélső határt kell felállítani. Egy bizonyos: a tőkést magát, akinek ebben semmi áldozata, sem volt, a tulajdonjog meg nem illeti, a másik oldalra viszont, ahol az áldozatot hozták, közösségre nehéz ezt visszajuttatni, mert eljutunk a kollektív termelési rendszerhez, ami viszont épp a termelés fejlődése szempontjából nem kívánatos. Tehát ezen az oldalon kell valahogyan a megoldást megtalálni, amely megoldás mutatkozhatik vagy abban, hogy helyes osztalékpolitikával a tőkésnek megnagyobbított üzemben sem kell nagyobb jövedelmet élveznie, mint eddig, vagy abban, hogy ezeket a plusz-tőkéket, amelyek ilyen módon a vállalatnak birtokába kerülteík, átírják az abban dolgozók, a tisztviselők és a munkások számlájára és lehetővé teszik ilyen módon a munkások anyagi megerősödését, pl. saját tulajdonba menő munkásházak létesítését. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Ezek csak problémák, amelyeket érinteni és felvetni vagyok bátor azért, hogy rámutassak arra, hogy vannak itt problémák, amelyekkel foglalkozni a kormánynak valójában érdemes. (Palló Imre: Nem tud csinálni semmit!) Át szeretnék most térni a pénzpiaci helyzetre. Minden háborús gazdálkodásnak adódik az a problémája, hogy eltolódván az egyensúly a jószágtermelés és a vásárlóerő között, ez a feszültség az árak emelkedésében jut kifejezésre. Az áremelkedéseket van hivatva meggátolni a kormány árpolitikája, olyan mértékben azonban, hogy a stabil árrendszer életbeléptetésével és végrehajtásával valójában fenntartsa az emberekben azt a hitet és meggyőződést, hogy akinek' megtakarított tőkéje van, — és ez a fogyasztás korlátozása mellett valóban nayyobb mértekben adódik— ha ezt pénzben tartja, nem jár roszabbul, mint az, aki ezzel szemben azt a tőkét áruba fekteti. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Ez az egész 53*