Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.
Ülésnapok - 1939-216
66 Àz országgyűlés képviselőházának 216, kétséges, hogy ez az egységesítés meglehetősen felkavarja, felzavarja a sportkedélyeket, az egyesületek berkeit. Mindez azonban nem lesz hiábavaló, ha olyan új magyar sportszellem fejlődik ki, amely elsősorban a magyar honi és — ha szabad tovább fokoznom — elsősorban a magyar honvédelmi-katonai szempontokat veszi figyelembe! Mi volna az a hármas szempont, amelyet itt figyelembe kellene venni? Mint egy, a közelmúltban is csapatszolgálatot teljesített valaki körvonalazom ezt a kérdést. Ez a hármasság a következő: A sportban a játék az, amely végeredményében a kedélyre és az ember szellemi, lelki összhangjára leginkább van befolyással. Különösen áll ez az also, gyermekkategóriától egészen a kamaszkorig, amely évfolyamok ilyen foglalkoztatásának istápolására, támogatására szükség van. Utána a torna az, amely az izomzatot toglalkoztatja, erősíti és megadja az emberi testnek, a szervezetnek azt az izomfűzőt, amelyet kitűnően használ, ba békében lesz katona e« még jobban használhat, ha valóban a harctérre kerül. Tapasztalatból mondom, hogy mindazok, akik csak atletizáltak vagy csak úsztak, vagy csak futballoztak, nem érnek el teherbírás szempontjából olyan mértéket, mint azok, akik e mellett vagy ezenkívül, vagy e nélkül a szobatornát, a tornatermi tornát, a talajtornát, azután a korlát-, a nyujtótornat vagy például a sportok közül a birkózást űzték. A harmadik és fokozatban legáltalánosabb, legkönnyebben művelhető sportág lehet maga az atlétika, a sportolás, amely a belső szervek kiválasztását van hivatva előmozdítani, ezért olyan kellemes az atletizálás. Ismételten hangsúlyozom, hogy annak a központosított sportszervnek az lehet a feladata, hogy a különböző szervezési problémákon kívül ennek az új magyar sportszellemnek az alapjait olyan értelemben vesse meg, hkjgy a katonai szolgálatot, a honvédelmi szolgálatot vegye elsősorban figyelembe. Erre megvan a remény, hiszen csupa szakember vesz részt ezekben a munkálatokban (a központi irányításban), mégis szükségképpen úgy éreztem, hogy nem árt, ha a Ház nyilvánossága előtt elhangzik egy figyelmeztető szó, hogy ne legyen túltengés se az atletizálás dédelgetésében, se az úgynevezett szabad vagy szabados testnevelési munkaformák hangsúlyo" zásában. Mi a katonai, honvédelmi előképzésünk igényét tartsuk elsősorban szem előtt, még akkor is, ha a világon mindenütt másutt másképpen veszik elő ezeket a kérdéseket. Méltóztassék elhinni, bogy a katonai testi szolgálat besulykolása annál könnyebb, minél kimüveltebbek az izomzatok. Az izomzatot és a fegyelmet, az izom, a Lélek és az akarat fegyelmét pedig elsősorban mégis csak az az állandó rendszeres torna adja meg, amely szerhez, időhöz, mások által is kívánt fegyelmezéshez parancsszóhoz van kötve. Említettem volt, hogy a sport egységesítése, a társadalmi nevelés és a katonai előképzés egységesítése leglényegesebb kérdésünket is magábanfoglalja, ez pedig a nőnevelés. Mélyen t. Ház! Itt tulajdonképpen ünnepélyesen meg kellene állnunk egy percre és gondolkodnunk azon. hogy végre eljutottunk ide, a nemzetszervezés szempontjából leglényegesebb nevelési kérdésekhez. Hiszen ha fontos volt 1921-ben, pontosan húsz évvel ezelőtt az 1921 : LIII. te.-nek, a testnevelési törvénycikkülése Í9ífi november il-en, kedden. nek — egyszerűen a leventetörvénynek — a tető alá hozása, pontosan olyan fontos a leventetörvény megalkotásának huszadik évfordulóján az a tény, hogy megindul a nőnevelés intézményesítése. Itt azonban nem mulaszthatom el, hogy e helyről is előadjak bizonyos tapasztalatokat, emlékeztetőket. Ha szabad azt mondanom, figyelmeztetek, ami annál inkább is szükséges, mert hiszen vannak jelenségek, amelyek nem azt mutatják, mintha ezen a téren az elmúlt húsz esztendő vagy tizenöt esztendő tapasztalatait két kézzel markolva használnók fel. A magyar társadalom a maga tagoltságában, a maga büszke öntudatában rendkívül kényes arra, hogy ki nyúl a leányához. Ez a kényes büszkeség faji sajátosságunk is és ősi tulajdonságunk. Méltóztassék megfigyelni azt, hogy az egyházak, a különböző társadalmi egyesületek a nőknek milyen kevés hányadát tudtak maguk köré gyűjteni. Miért! Mert a noi termeszét, a női hivatás, ha szabad azt mondanom, a tisztes női szemérem valahogy ugy van a közmunkával, hogy a nő nagyon nehezen hagyja el otthonának a küszöbét. Általában a legközvetlenebb barátnőktől és eddig megszokott barátnői körétől eltekintve, nem túlságosan szívesen megy a nyilvánosság elé. Legalább is eddig ez volt a magyar nő sajátossága, ez volt a falu erkölcse. Mi tehát ebből a következtetés! A következtetés az, hogy ha a magyar nőnevelés kérdéséhez nyúlunk, ha önkéntes alapon is, elsősorban, kötelességünk az eddigi társadalmi tarpasztalatokat felhasználni. Nem elég azt csinálni, ami például az elmúlt ilyen női vezetői tanfolyamon megtörtént: a tanfolyam 240 tanórájából egy órában intézni el az összes társadalmi egyesületek eddigi »rokon munkáinak« ismertetését. A másik fő elv, amelyre utalni szeretnék, a fokozatosság. A leventeintézménnyel az történt, hogy megjelent a törvény, majd nagy későn, 1925-ben megjelent a végrehajtási utasítás is. Ezután megindult egy nagy társadalmi fellendülés. Megindult a szervezés. Százezreket vontak be a leventekeretbe, azután kisült, hogy nincsenek elegen a vezetők. Majd nincs elég sporttér, nincs elég pénz, és a nagy fellendülést csendes kiábrándulás és az intézmény mélyreesése követte, A leventeintézmény körül szerzett tapasztalat arra figyelmeztet bennünket, — hozzáadva az előbb körvonalazott magyar női sajátosságot — hogy most ne így csináljuk. Csináljuk fokozatosan, úgy, hogy először a vezetőket képezzük ki. A fővezetőket egyszerűen úgy képezzük ki, hogy adja oda elsősorban a kultuszkormány legkitűnőbb, megfelelő női tanerőit, legkitűnőbb gyakorlati pedagógusait ennek az ügynek. Gyűjtsük egybe az eddig is nevelő társ, egyesületek vezetőit is. Arról van szó, hogy egymillió magyar leány a legpompásabb iskolánkívüli nevelést fogja-e kapni, igen vagy nem 1 ! Adja oda a kultuszkormány ezeket az alkalmas vezetőnőket fizetési osztályra való tekintet nélkül. Hiszen ez a kérdés úgyis csak költségvetési kérdés. Ha szabad azt mondanom, egyensúlyi játék, hiszen ezidén, jövőre vagy ,a,zután mégis csak létesíteni kell majd a női vezetők státuszát. Ezeket a jó vezetőket emeljük ki. Ezek azután végezzék el a tanfolyamokat és úgy készüljenek, hogy majd a nyáron egycsapásra három-négy-ötezer tanítónőt képezzenek át a megfelelő tanfolyamokon honleányvezetőkké, vagy — ha pártások-
