Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.

Ülésnapok - 1939-216

04 Az országgyűlés képviselőházának 216 ség majdnem általános. Ha a Margit-legenda előadásánál még mindig darabszámra mérik a görlöket, akkor nem ártana, ha a miniszter ur külön kormánybiztost állítana a közízlés ellenőrzésére az irodalom terére, — nem merem mondani, hogy az üzleti levelezés terére is. Ez a levél, t. Ház, ha szabad így mondanom, egy »hibás irodalomtörténeti emlék« marad. Mjélyen t. Ház! Szólnom kell előttem szólott képviselőtársaim közül Demkó igen t. képviselőtársam egyik gondolatáról is. Érzésem szerint ugyanis igen tisztelt képviselőtársam tévedett akkor, amikor a Kárpátalján folyó mostani hitoktatás tartalmát, annak súlyát és ereiét összehasonlította a régi cseh államalakulatbeli súlyával és erejével. Ebből az összehasonlításból — az ő előadásában — látszatra nem a mai hitoktatási állapot került ki előnyösen. Amikor szavait figyeltem, az az érzés alakult ki bennem, hogy ő tulajdonképpen valami mást akart kifejezni, mint amit mondott. Nevezetesen bizonyára arra gondolt, hogy a cseh államalakulat idején a hitoktatók fizetése, óradíja volt jobb, mint most. Mert t. Ház, lü' hetetlennek tartom azt, hogy nálunk, egy sza bad országban, tartalmilag kevesebb eredmé nyű legyen a hitoktatás, amint ez az ő szavaiból kitűnt. Egészen bizonyos, hogy ő a díjazás közti különbségre gondolt. A gyenge vagy hiányos díjazásnak termjéiszetesen következménye lehet a hanyag hitoktatás, az óra elhagyása, stb., stb., de ez még nem minden. Csak arra az egyre utalok: mennyivel többet ér gyenge vagy szerény díjazás mellett olyan közszellemben kapni hitoktatást, amely a valláserkölcsi nevelést tartja a közoktatás alapjának, és viszont mennyivel hatástalanabb volt az a volt cseh állambeli hitoktatás, ahol részben magánügynek, esetleg egészen elhanyagolható magánügynek tekintették a hit- és erkölcsoktatást és a vallás gyakorlatát. T. Ház! Ezek előrebocsátása után közoktatási politikánk előzményeibe kell kapcsolódnom, így találom meg a lehetőséget arra, hogy az igen t. Ház szíves figyelmét néhány, a kultusztárcával kapcsolatos kérdésre felhívjam. Ha a magyar közoktatás ügyét egy gúlához hasonlítjuk, akkor Örömmel láthatjuk azt, hogy a gúla csúcsán lévő, sőt a csúcsnál mélyebben eső részeket is, talán már egészen a gúla közepéig — pompásan rendezik, szervezik a magyar közoktatás ügyét. Hiszen az új közoktatási törvények, tervek és elgondolások rendszerében, t. Ház, eljutottunk a széttagolódásig is. Ha; pedig a gúla alját nézzük és vizsgáljuk, — láthatjuk — miszerint a nyolcosztályos elemi törvényével és lehetőségével elértük azt, hogy a magyar közoktatási gúla valóban egységes színezetű és idővel zárt egység legyen. Van azonban a. gúlának egy szelvénye, amely mindeddig kimaradt a rendezésből. Kernelem, a jövőben ez a rész kerül művelés alá: ez a fontos összekötő rész pedig az iparostanonc-oktatás kérdése. örömmel állapíthattam meg ezidén már a bizottsági üléseken is azt, — ahol rajtam, egykori tanonciskolái igazgatón kívül, hatan szóltak hozzá a kultusztárcánál és öten az iparügyi tárcánál az iparostanoncoktatás kérdéséhez ~ hogy ennek a kérdésnek ma már közvéleménye van. Ez a lelkes és sürgető közvélemény pedig a szakértők elgondolásainál is erőteljesebben, ha szabad azt mondanom, tüzese ÏÙ4-1 november il-én, kedden. relmetlenebbül sürgeti az intézményes fejlesztést. T. Ház! Közhely volna arról beszélni, hogy amikor alig 10 esztendő alatt a magyar őstermelő népesség arányszáma 55%-ról 53%-ra, újabb 10 esztendő alatt pedig 53%-ról 51%-ra csökkent, az iparűzők és a bányászattal foglalkozók száma pedig ezzel arányban emelkedett 20%-ról egészen 26%-ig, akkor ez a kérdés, a tanonckérdés, tulajdonképpen a jövő iparííző Magyarországának rendkívül égető kérdése. Ha szabad azt mondanom, nemcsak • honvédelmi, mezőgazdasági, ipari és gazdasági vonatkozásiban, hanem honvédelmi-katonai vonatkozásban is lényeges és fontos közkérdés ez. A mostani költségvetés örvendetes emelkedést tartalmaz a tavalyi tanoncoktatásra fordított összeggel szemben. A hozzá nem értő azt hihetné, hogy ez — úgylátszik — az államosítás jele. Sajnálattal kell azonban leszögeznem azt, hogy nem ez a jelenség mutatkozik a költségvetéshen. Mindössze arról van szó, hogy a felszabadult északi területeken az egykor állami keretbe sorolt tanonciskolái tanítókat s igazgatókat átvették szükségképpen az idei költségkeretbe azért, hogy fokozatosan visszaadják majd őket fizetéses eltartásra a városoknak és a községi közületeknek. Amint említettem, nemcsak iparfejlesztési, haneim honvédelmi katonai szempontok is azt kívánják, hogy a tanoncnevelés kérdését intézményesen rendezzék. Méltóztassék elgondolni azt, hogy amikor a gépesítés vonul be a honvédelmi fegyveres eszközök alkalmazásába, maholnap az lehet a helyzet, hogy vagy a honvédség nem találja m

eg^ a maga megfelelő számú és kellően előképzett iparosait, főleg a motorosításban, szakképzett embereit. Előfordulhat az az eset, hogy a honi utánpótló ipar nem kapja meg a kellőszámú szakembert vagy fordítva, ha a honi ipar megtartja a legszükségesebb embereket, akkor esetleg a honvédség az első vonalban nem kap elég iparos-motoros embert. Furcsának látszik talán, hogy éppen honvédelmi, katonai szempontokkal világítom meg a kultusztárcánál ennek a kérdésnek lényegét. Ezt azért teszem, mert a szakemberek pótlása, nevelése ma parancsoló szükség. Remélem, hogy a honvédelmi-katonai érdek elég erős lesz ahhoz, hogy ezt a kérdést a maga eddigi tehetetlen állapotából kissé előrelendítse és a fejlődés irányába terelje. Három főkérdésben foglalhatók össze a tanoncügy fejlesztésének módjai. Az első: vegye az állam köteles gondoskodása alá mindazokat, akiknek a jó átlag mértékén aluli tanonciskolái oktatásuk van. Ezek a tanoncok számszerint 30—40.000-en vannak. A helyzet ugyanis az, hogy körülbelül 90—100000 főnyi tanoncunkból — elsősorban az iparostanoneokrá gondolok — a városokban s a fővárosban lévő vállalatoknál alkalmazott tanoncifjúságnak elég jelentékeny része, 50—60.000 tanonc megfelelő oktatást kap. Viszont körülbelül PO.OOO azoknak a tanoncoknak a száma, akik falun, kisiparosoknál dolgoznak s akik már nem szakirányú oktatást kapnak, hanem csak bizonyos népiskolai színvonalon mozsró ús-ynevezett áltfrlános iránvú oktatást. Ezt olymódon kapják, hogy a különböző foglalkozású tanoncok, borbélyok, vasiparosok, kovácsok, pékek egvütt járnak tanonciskolái kiképzésre. Elképzelhető tehát, hogy szakmai szempontból milyen gyenge nevelést kapnak ezek. Pedig vannak