Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.

Ülésnapok - 1939-224

562 Az országgyűlés képviselőházának 224. ülése 1941 november 25-én, kedden. jén elég körülményes és elég nehezen, ellenőrizhető művelet lesz. Olvastunk a zsírváltó jegy ékről s e tekintetben az volna a tiszteletteljes kérelmem, hogy méltóztassék az ezekhez a zsírváltójegyekhez való hozzájutást lehetőleg megkönnyíteni. Mert ha jól értettem azt, amit olvastam, a vidékről a városokba, akár a fővárosba, akár vidéki városokba ránduló közönség ezentúl erre a két-három napra szükséges zsírt fel kell hogy hozza magával, itt be kell szolgáltatnia, ezután megkapja a váltójegyet és így mehet a vendéglőbe étkezni. Eu azt hiszem, hogy ha ennek a zsírváltójegynek , a hozzáférhetőségét például olyan módon, hogy az ember á conto zsírt ajánl fel, vagy másként, könnyebbé tesszük, akkor kétféle sorbanállást lehet megakadályozni. Attól tartok, hogy például a fővárosi vámvonalnál^ természetesen kutatni fogják ezeket a dekákat, amelyeket az ember magával felhoz és akkor azután a pályaudvarokon még nagyobb torlódás lesz a megérkező utasok tekintetében. Ez az egyik nehézség. A másik pedig* az, hogy ezeknek a zsírváltójegyeknek a beváltása, amikor az illető esak két napra jön fel, nem fog-e feleslegesen sok időt igénybe, venni? (Szöllősi Jenő: Roppant egyszerű!) Azt hiszem, hogy a zsír- és a talphorkérdés ma a közellátás centrális problémája. Én nem akarok itt a részletekbe belemenni. Azt hiszem t. képviselőtársaim ezt úgy is meg fogják tenni. De ha az igen t. kormány a meglehetősen gyakori hírlapi és rádióbiztatások után minél rövidebb időn belül a lakosságnak csak egy részét is akár fa-, akár bőrtalpú lábbelivel ellátná, ez rendkívüli módon megerősítené azt a lelki tényezőt, amelyre az igen t. közellátási miniszter úr nagyon helyesen oly nagy súlyt helyezett. Hiszen e tekintetben vannak példák Észak-Franciaországban Németalföldön, stb. A dolgot meg kell szervezni, azt hiszem, a vidéki kisiparosságot is be lehet kapcsolni, csak természetesen az volna az egyik előfeltétele, hogy az erre alkalmas fát el ne fűtsék időközben, a másik pedig az, hogy a rendelkezésre álló fa ne legyen friss vágású, mert tudomásom szerint a friss vágású fa még kevésbbé tartós, mint a száraz fa. Én feltétlenül a jegyrendszer híve vagyok, de csak akkor, ha feltétlenül beváltható a jegy, mert a be nem váltott jegy abszolutu tönkreteszi a kibocsátó államhatalomba vetett hitet, bizalmatlanságot kelt és felkelti az önfenntartás, az önellátás pánikszerű ösztönét, ami természetesen áruhalmozásra és rejtegetésre vezet. (Az elnöki széket Törs Tibor foglalja el.) Jól tudjuk, t. Ház, hogy a spekuláció alapfeltétele a bizonytalanság. Minél nagyobb az utóbbi, annál erősebb és annál nagyobb lehetősége van az előbbinek. Egy be nem váltott jegy pedig a bizonytalanságnak a bizonyítéka. Azt hiszem, ugyanez áll az ármegállapítás tekintetében is és itt azt kérném, hogy az 1920. évi XV. tc-t, illetőleg az 1938. évi 2220. számú miniszterelnöki rendeletet, amelyek tulajdonképpen ennek az egész árdrágításnak és ársza bályozási kérdésnek a jogforrásai, az azóta kialakult bírói gyakorlatban előfordult esetekkel bővítve, talán méltóztassék a közönség rendelkezésére bocsátani, mert igenis állítom, hogy más viszonylatban is teljesen lehetségesek azok az- esetek* amelyekről Tildy Zoltán igen t. képviselőtársam az előbb megemlékezett. A közönségnek egy része például nem akarja, vagy nem képes megérteni, hogy fényűzési adóval megrótt cikk közszükségleti cikk lehet. A másik nehézség az, hogy az a bizonyos elv, amelyet fiatal koromhan tanultunk; nulla poena sine lege, természetesen kizárja a visszaható erőt, már pedig az árdrágításoknál egy későn, késedelmesen, mintegy visszaható erővel megállapított árszint a lehető legnagyobb biaonytalanságot és ennek következtében a spekuláció lehetőségét teremti meg. Hogy a burgonya árának leszállítása szükséges volt-e vagy nem, ehhez nem értek. Elméletileg talán helyes is volt, megengedem, hogy a márciusi árszinthez képest magas volt az ár. Nem vagyok szakértő ebben a kérdésben. De, hogy gyakorlatilag nem vált be, azt hiszem, ebben ma már kétség nem lehet. Csak az a tiszteletteljes kérelmem volna e tekintetben, hogy ha esetleg — nem tudom ez a szándéka-e a kormánynak — ismét burgonyaáremelés következnék be, akkor ne ismétlődjék meg az az esst, amely a múltban történt, a budapesti tehéntartó gazdák árkiegészítő járulék; hátralékainak elengedésénél, ahol annak, aki hátralékban maradt, úgy tudom, a hátralék 50%-át elengedték, aki pedig pontosan fizetett, az egy krajcár elengedésben sem részesült. Ha tehát esetleg ismét felemelnék a burgonya árát, akkor ne azok járjanak rosszul, akik^ az árleszállítás ellenére szállítottak és ne járjanak jól azok, akik árujukat visszatartották. Tovább megyek. Az árpolitika terén kívánatos volna, hogy ne forduljanak elő azok az esetek, hogy az árkormánybiztos egyes kiadási tételeket mint árképző tényezőket elfogad és egy másik állami hivatal vagy szerv ugyanezeket megváltoztatja, vagy a megváltoztatásukhoz hozzájárul. Értem ez alatt például az. adót, a munkabért vagy a tarifát. De még inkább kerülendő az, hogy a közületek abban bízhassanak, hogy a felügyeleti hatóság majd elnézi, ha esetleg valamivel magasaíbb árat fizetnek az eredetileg megállapított maximális árnál. Ami az árkormánybiztosságot illeti, egy különös jelenségre vagyok bátor az igen t. Háznak és az előadó úrnak is a figyelmét felhívni. Az 1942. évre vonatkozó költségvetésben az Arellenőrzés Országos Kormánybiztosságáról egyáltalában egy árva szó sincs. Szó van róla, de zárjelben és 1941-re vonatkozólag. Pedig azt hiszem, hogy feladatköre és jövő programja talán megérdemelte volna, hogy röviden az indokolásban is megemlékeznünk róla. De felhasználom ezt az alkalmat arra is, hogy, annak a reményemnek adjak kifejezést, hogy az igen t. kormány abban a helyzetben van, hogy egy korábbi árkormánybiztos úrnak remélhetőleg végleg lezárt ügye tekintetében a nyilvánosságot belátható időn belül tájékoz; tassa. (Helyeslés a szélsőbaloldalon. —Szöllősi Jenő: Várjuk!) Az előbb a tarifáról beszéltem, mint ártényezőről. Méltóztassanak megengedni, hogy itt majdnem azt ismételjem meg, ami a kereskedelemügyi tárcánál is szóbekerült, tudniillik víziutaink sürgős kiépítfásét, illetőleg a hajóparkok és uszályok fokozását. Nemcsak azért, mert ezzel könnyítünk a vasúti forgalmi eszközökön, hanem azért is, mert nézetem szerint a múltban, a világháborúban is az közellátási kérdés volt. Minden vasúti kocsi, amely az Alföldről a Dunántúlra, vagy megfordítva a budapesti teherpályaudvarokon keresztülmegy, annak ellenére, hogy a maga nemében fotgalmi eszköz, budapesti relációban forgalmi akadályt képez. Ez elől a tény elől ne zárkóz-