Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.
Ülésnapok - 1939-221
Az országgyűlés képviselőházának 221. ülése 19ki november 19-én, szerdán. 391 — Rajniss Ferenc: Hát némelyik meg van borotválja! — Derültség. — Az elnök csenget.) Mélyen t. Ház! Legutóbb kint jártam a magyar szabadkikötőben és láttam azt a nagyszerű munkát, amely ott folyik. Megdobbant a szívem, mert a fiumei szabadkikötő tárházának valaha én is tisztviselője voltam, láttam a felhalmozott magyar árukat, amelyek külföldre mentek, láttam a magyar lobogó alatt hajózó hajókat, amelyek rakodásra vártak. Most itt is ugyanez tárult elém, ha kisebb képben is. Ennek a kikötőnek az a nevezetessége, hogy a posta mellett a magyar államimnak talán a második jövedelmező intézménye, mert nem tudom, hogy mé# egy intézményt fel tudnánk-e említeni, amely ilyen súlyos pénzeket hozna az államháztartásiba. Ugyanakkor láttam és tapasztaltam, hogy bár a minisztérium tavaly a költségvetésében előterjesztette és meg is szavaztuk például a gyapjúraktár felépítését, amelyet Öt emeletesre kontempláltak, csak három emelet lett belőle. Elismerem a miniszter úr nagyszerű megértését, amelyet hajózásunk iránt is tanúsított, azonban sajnálatfal látom, hogy a költségvetésben nincsenek biztosítva megtelelő összegek. A megrendelt Duna-tengerjáró hajók felszerelésére OOO.'DOO pengőt fordítanak. Igen t. miniszter uram, ez nem elegendő, mert én • szerettem volna egy 10 milliós tételt látni, amely a további hajóür építését célozná. Tavaly is hangsúlyoztam és nagyon erélyesen hangsúlyoztam, hogy a hajóür többet ér, mint a platina. Hajók pusztulnak el és nincs emberi erő, amely azokat olyan gyors tempóban pótolni tudná, mint amilyen gyors tempóban arra szükség van. Ha mi magyarok most az egyszer véletlenül előre gondolkodunk, nem 10 esztendőre, 1—2 esztendőre, tudhatjuk, hogy rövidesen be fog következni az az idő, amikor saját szükségleteinket saját hajóinkon hozzuk be, de nem fogunk találni olyan jószívű nemzetet, amely majd átengedje nekünk a ha jour t, hogy behozzuk az elsőrendű szükségleti cikkeinket. Magunknak kell megterenitenünik ezt az előfeltételt. De gondolkodjunk kissé tovább is. Hiszen nem kell titkolnunk, nekünk is volt tengeri kikötőnk és lesz tengeri kikötőnk. Ezt nemcsak mi állítjuk, hanem állítja a baráti Olaszország is, amelynek igen t. kereskedelemi minisztere nekem igen jó ismerősöm, fiumei gyerek, mint én voltam. Elárulta, hogy Fiúméért akar dolgozni, mert Fiúmé magyar kikötő volt és azt akarja, hogy az legyen a jövőben is. Ne dolgozzunk az ellen, hogy magyar tengeri kereskedelmünk is legyen, hanem igenis gondoljunk előre és segítsük őket. Nem három, hanem még további öt-tíz Duna-tengerjáró hajó építését kell munkába vennünk. Itt vannak a mi nagyszerű szakembereink, itt vannak a Ganz-Daimbins fiumei emberei, akik még hadihajókat és tengeralattjárókat is építettek, hogyne tudnának fokozott mértékben ilyen teherszállítóhajókat is építeni? Hála Istennek, igenis ( vannak nagyszerű tenger eszeink, aki ma hajó helyett tárházakat vezetnek ugyan, de adja Isten, hogy hajót is vezethessenek és nagyszámú hajóval kimehessünk Brazíliába, Ausztráliába és a Távol-Keletre, mert Budapest, akár nevetnek rajta, akar nem, tengeri kikötő lett. (Rajniss Ferenc! Igaz!) T. Ház! Nem szabad elfeledkezni a vasutasoknak egy régi fájdalmáról. A vasutasok éjjel-nappal küszködve, igenis, a, mi második hadseregünk, mert nélkülük sem háború, sem belső élet, kereskedelem nincsen. Gondoljunk rájuk, akik éjjel-nappal, esőben, hóban, fagyban teljesítik kötelességüket Kérem az igen t. miniszter urat, gondoskodjék ezekről a derék magyarokról és gondoskodjék azoknak a nyugdíjasoknak a helyzetéről, akik vasutasok voltak és állandóan kérik, követelik, hogy a trianoni 16%-os levonást kaphassák vissza. Meg kell itt emlékeznem azokról a derék pályamunkásokról, akik k még ina- is sírnak, hogy nem tudták elérni azt a fizetést sem, ame; lyet egy egyszerű gyári munkás megkap. (Közi Horváth József: Szörnyűség'!) Komikusan hangzik, a miniszter úr igenis szabályozta az ipari munkások minimális órabérét 35 fillérben, de ugyanakkor ő nem ad meg többet, mint 24 fillért, azaz bocsánat, felemelte egy fillérrel 25 fillérre és megadta a családi bért. Ezt hálás köszönettel fogadtuk, szeretnők azonban, ha a béreket is legalább arra a színvonalra emelné fel, mint az ipari munkásokét. Miért -legyen az a kis pályamunkás elnyomott 1 ? Hiszen ezek tulajdonképpen a falu fölösleges gyermekeiből rekrutálódnak, városi , ember pályamunkásnak nem megy el. Gondoljunk arra, hogy az a pályamunkás a legpiszkosabb munkát végzi, a ruhája mindig kátrányos, rozsdás, piszkos. Nyáron a vasúti sinek forrósága, télen a hó, fagy, szél bántja, öli, gyötri. Gondoljunk ezekre, hiszen ezek is magyar emberek, épp úgy adják à magyar honvédeket, mint a többiek. ' > Meg kell emlékeznem a derék magyar postásokról is. Ez a kar a magyar kereskedelemügyi minisztériumnak is büszkesége kell hogy legyen, mert a magyar postás hozza neki a leertöibb hasznot. Hiába beszélünk akármit, a magyar posta a legkitűnőbb jövedelmi forrás, különösen, ha még a rádiót is hozzágondoljuk és ha a miniszter úr a rádiót teljesen a maga kezébe venné és nem másnak a zsebébe adna. azt a .hétszázezer előfizető utáni bevételt. (Közi Horváth József: Benne vagyunk szívesen mindannyian!) Ebben az esetben havi egypengőért lehetne rádiót hallgatni és a minisztériumnak is nagyon szép jövedelme lenne. (Rajniss Ferenc: Nem lehet, mert akkor jobb lenne a műsor! — Derültség balfelől.) A postásság részéről egy súlyos panaszt kell tolmácsolnom. A postaaltisztek azzal a panasszal fordulnak állandóan hozzánk, hogy miért mostoha gyermekek ők, miért nem mehetnek ők is a szakaltiszti vizsgára 1 Ma, ha az ember szakaltiszti vizsgára mehet, az olyan protekciós dolog, mintha teszem fel, valakit egyetemi professzornak neveznek ki. (Rajniss Ferenc: Miniszternek!) Panaszokat hallunk, amelyek jogosak, hiszen egyik éppen úgy ismeri a szakmáját, mint a másik, mert ha nem ismerné, akkor elbocsátanak. Ma öreg altisztjeink vannak, akikre építünk, mert a megnagyobbodott ország bizony ezeknek a vállain nyugszik, a fiatalságot melléjük osztják be és őket küldik ki Erdélybe meg a Bácskába és fogják tovább is küldeni addig, amíg megfelelő embereket állíthatnak be helyettük. Mondom, ma ezeket a régi ós nyugdíjas postásokat híviuk vissza. Adjuk meg a lehetőséget, hogy ezek a derék postások szabadon jelentkezhessenek erre a szakaltiszti vizsgára, hogy aki jelentkezik és ambicionálja a dolgot, igenis tehesse le ezt a vizsgát. Ügy is tudom, hogy ez a szakvizsga nem jelent az illetőnek havonta százakkal több jövedelmet, de becsületébe vágtáz, ha hiányzik ez a vizsgája. Ha nem is lesz tőle nagyobb a jövedelme, az önérzete elégül ki vele.
