Képviselőházi napló, 1939. X. kötet • 1941. április 24. - 1941. július 25.
Ülésnapok - 1939-195
56 Az országgyűlés képviselőházának 195. Én tehát örömmel konstatálom, hogy ebben egy a képviselőiház állásfoglalása és ez egyöntetű közvélemény, mert így elérjük, hogy ha az irányított alapon való gazdálkodást bevezetjük, akkor a kormány minden tőle telhető erővel megsegíti a termelőket, de a renitenseket, a közösségi gondolat kialakulását hátráltatókat szigorú, drákói büntetéssel sújtja. így megvalósítható az, ami mindnyájunknak kitűzött célja. Ha a katonaságnál, ahol élemedett, 50—55 éves emberek vannak berukkolva, ma is fenntartották a fegyelmet, pedig ezek az emberek meghalni mennek, ha kell, a hazáért, ha a tanügyi kérdések terén az iskolázásnál büntetjük a szülőket és büntetjük azokat a gyermekeket, akik esetleg lábbeli hiányában nem tudnak három-négy kilométeres iskolai utakra menni, akkor igenis tisztában kell lennünk azzal is, hogy akinek a magyar állam földet juttatott, az a magyar nemzeti közösségnek nemzetve dő katonája és csak akkor érdemes erre a ibenére, ha ezért áldozatokat is tud hozni, amelyek semmi másból nem állanak, mint abból, hogy maradéktalanul teljesítse az egész vonalon kötelességét. Elnök: Figyelmeztetem a képviselő urat, hogy beszédideje lejárt. Kossuth Pál: Befejezem. Ebben a vonatkozásban látok tehát hatékony eszközt az előttünk fekvő törvényjavaslatban és amikor a kormányt ezzel kapcsolatban legmesszebbmenő bizalomról biztosítom, a törvényjavaslatot elfogadom. (Élénk éljenzés és taps a .jobboldalon és a középen. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Porubszky Géza jegyző: Pmkovieb József! Elnök: Piukovich József képviselő urat illeti a szó. Piukovich József: T. Ház! Az előttünk fekvő javaslatot az ig-azságügyminiszter úr adta be. Meg kell őszintén mondanom, hogy az igazságügyminiszter úr szereplése mindenkor szimpatikus azért, mert hiszen ő az igazságot védi és az igazságos ügyeknek a legfőbb őre. Akik kint élünk a gyakorlati életben, tapasztaljuk, hogy a képesítéstől eltekintve, a ma gyarságnak talán az a legérzékenyebb pontja, hogy mindien egyes megnyilatkozásban, minden egyes ténykedésben az igazság érvényesülését kívánja. Azt a körülményt, hogy a közellátás érdekeivel kapcsolatosan az igazságügyminiszter úr a régi kihágás vonalról egy magasabb vonalra, a vétség és bűntett vonalára viszi azokat a cselekményeket, amelyek a nemzet közösségét érintik és károsítják, a magam részéről is csak a legnagyobb megnyugvással vehetem tudomásul, sőt én azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy bizonyos esetekben a börtönön túl talán még a halálbüntetés kérdésével is foglalkozhatnánk egyes cselekméuyek tekintetében. , A közellátás érdekeinek védelmét az igazságügyminiszter úr a javaslatában büntető szankciókkal kívánja körülbástyázni és ebben a körülbástyázásában mégis azt látom, hogy az igazságügyminiszter úr javaslata a rendelkező részében és az indokolásában nem tud teljes összhangot biztosítani. A vita torán elhangzott beszédek is igazolják, hogy nem a jogi és büntetőjogi vonalon van a súlyoont, hanem elsősorban a közellátást közvetlenül szolgáló, termelési vonalon. Igen érdekes megfigyelni az igazságügy miniszter úr felszólalását is. Bár ő kijelentette beszéde elején, hogy tisztán jogi vonatkozásban kíván a javaslatülése 19U1 június 17-én, kedden. hoz hozzászólni és a beszédekre válaszolni, mégis beszédémek elolvasása után azt kell megállapítani, _ hogy bizony sokkal kevesebb idő jutott a jogi vonalak fejtegetésére, mert ő maga is kénytelen volt belekapcsolódni a közellátással szorosan összefüggő termelési kérdések taglalásába. Sok olyan megállapítása volt, amely kétségtelenül sokkal természetesebben baiigzott volna el a szakminiszterek, Í'ŐIOP; pedis' á közellátási miniszter úr szájából. Legyen szabad azonban nekem egy ideig még a kérdés jogi részénél időznöm, mégpedig azért, mert ennek a törvényjavaslatnak a szerkezete bennünket bizonyos figyelmeztetésekre kényszerít. A dolog úgy áll, hogy az a joggyakorlat, amellyel kapcsolatban az igazságügyminiszter lír egy tizennyolc éves és még élőbbről egy 1876-os törvényre hivatkozott, azt mutatja, hogy a liberális gazdasági rendszer jogalkotásában a büntető szankcióknak, különösen a közellátással, tehát a termelés minden ágával kapcsolatban természetszerűen előtérbe kellett kerülniök. Hiszen a liberális gazdasági rendszer, tehát a szabad gazdálkodás szisztémája, magából sugározza ki azokat a lehetőségeket, amelyek minden egyén számára biztosítva vannak a liberális rendszer keretein belül. így egészen természetes, hogy amikor a jogalkotás törvényjavaslatokon vagy rendeleteken keresztül jelentkezik, mindig tiltó szót kell felemelnie. Nagyon érdekes, ha végigtekintünk Európának a termeléssel összefüggő jogalkotásán. Nekem alkalmam volt éveken keresztül nemcsak a hazai, hanem főleg a külföldi ilyenirányú anyagot is tanulmányozni kinn a helyszínen ós akár a porosz, akár a bajor, akár a svájci, akár az osztrák, akár a francia, aká^r pedig az angol jogalkotást vizsgáltam a termelés területével összefüggően, a legtöbb esetben azt tapasztaltam, hogy ezekben a jogszabályokban a tiltó rendelkezésekre épül fel és azokkal kezdődik minden egyes < intézkedés; aki ezt teszi, ennyire büntetjük, aki azt teszi, anynyira büntetjük. Ez az alapelv érvényesül a liberális gazdasági rendszer jogszabályainak kiépítésénél. Amikor azonban ezt látjuk a liberális gazdasági rendszer keretén belül a jogalkotás és a jogfejlődés terén, akkor talán mégsem mondhatjuk szerénytelennek azt a magyar jogalkotást, amelynek egyik igen jellemző és jellegzetes törvénye a mezőgazdaságról szóló 1S94:XII. t.-e. Aki ezt a törvénycikket átolvassa s ennek szellemébe belemélyed, az megállapíthatja, hogy ez a törvénycikk a liberális gazdasági rendszer jogalkotásában egészen különleges helyet foglal el. A törvénynek körülbelül 160 szakasza van és ezeknek a szakaszoknak túl; nyomó része az 1. §-tól kezdve termelési, üzemi kérdésekkel foglalkozik. Az már természetesen a mi különös speciális magyar tragédiánk, hogy mi ezt a törvényt a mai napig sem hajtottuk végre, illetőleg csak azt a részét hajtottuk végre, amelyik a büntető szankciókkal kapcsolatos. (Maróthy Károly: így szoktuk, mi csak büntetni tudunk!) Most, amikor ezeket a konzekvenciákat levonom és ugyanakkor az igazságügyminiszter úrnak azt a kijelentését is hozzácsatolom, hogy rendkívüli időkiben rendkívüli törvények kellenek, valahogyan az az érzésem, hogy az igazságügyminiszter úr ennek a törvényjavaslatnak felépítésében a régi, elavult liberális rendszer joggyakorlatát és jogképző formáit fogadta el. Hogy ez mennyire így van, elég rámutatnom arra, hogy az igazságügyminiszter úr kénytelen volt a jogi rész-
