Képviselőházi napló, 1939. X. kötet • 1941. április 24. - 1941. július 25.

Ülésnapok - 1939-205

Àz országgyűlés képviselőházának 205. ülése 19hl július 2-án, szerdán. 443 bös Gyula, aki halála után is a mostani korszellem vezéréinek számít, őszintén és becsületesen megmondotta Szegeden, miniszterelnöksége idején, hogy a szociáldemokráciát megszünteti. Ha ő élne, ma nem lenn© szociáldemokrácia. {Úgy van! Ügy van!) Mi nem tehetünk mást, csak beszélhetünk, a túlsó oldal azonban cselekedhetik is; ha Gömbös Gyula hagyományai birtokosainak tekintik magukat, mint ahogy annak tekintik, azt tettekkel is bizonyítsák be és hassanak oda, hogy a kormány a szociáldemokráciát teljesen szüntesse be. Ilyen irányban kérek szigorú intézkedést. (Helyeslés és taps a szélsőbaloldalon. A szónokot 'üdvözlik.) Elnök: Az interpellációt a Ház kiadja a kormánynak. Következik vitéz Jaross Andor képviselő úr interpellációja a kormányhoz. Kérem az interpelláció szövegének felolvasását Spák Iván jegyző (olvassa): »Hajlandó-e a kormányzat a belső népi erők lelki egységének megvalósítása érdekében, valamint külpolitikai szerepvállalásunk melletti teljes kiállásunk érdekében a magyar közéletből, a gazdasági és kulturális életből eltávolítani mindazokat a szervezeteket és képviselőket, melyek az európai államok többsége által már elfogadott korszeri nacionalista elvekkel ellentétes érdekeket képviselnek és a most folyó háborúban a magyar közfelfogást és harcos szellemet károsan befolyásolják? Hajlandó-e a kormányzat nevezetesen olyan törvényjavaslatot a Ház elé terjeszteni, melynek alapján az országban minden, a nemzetközi marxizmussal rokonszellemű, szervezet azonnal feloszlatható legyen, országgyűlési képviselete megszűnjön, intézményei és vagyona a munkásság érdekeinek és szerzett jogainak biztosítása mellett felügyelet alá helyeztessék és sajtója betiltassék?« £lnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. (Taps a szélsőbaloldalon.) vitéz Jaross Andor; T. Képviselőházi Interpellációmnak nem célja a felelősségrevonás, csak a felelősségnek a felidézése. Valamikor hosszú évekkel ezelőtt minden magyar ember -*• azt hiszem, bármely ország területén élt is légyen — valami vágyó nagy érzéssel gondolt arra az elkövetkezendő időszakra, amikor a revízió nagy eseményei jönnek és a nemzet felvonulhat történelmi jellegű életterének visszafoglalására. Azzal is tisztában kellett lennünk, hogy a nemzeti magyar élettér visszaszerzése csak azoknak a modern erkölcsi princípiumoknak alapján történhetik meg, amelyek a kort uralják. Ha egy történetíró majd a messze jövőből vissza fog tekinteni erre a korra, akkor talán annak a néhány történelmi nagyságnak nevén kívül, ki a kort fémjelezte, a nemzeti szocializmus korának fogja nevezni a XX. század közepét, (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) mert a nemzeti gondolatnak és a szociális gondolatnak a két erőkomponense az, amely, ma elsősorban Európát, utána pedig — állítom — az egész világot befolyásolni fogja. (Úgy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) És ha nem említettem a harmadikat, a kereszténységet, akkor ezt csak azért tettem, mert a kereszténység jelenleg egy, olyan adottság, a krisztusi erkölcsök olyan emberformáló erejűek, hogy ezeknek á tulajdonságoknak tekintetbevételével a kresztény embert állítjuk be a nacionalizmus és a szocializmus két erőkomponense közé, de úgy, hogy ez a két vetület egymással tökéletesen kongruens legyen. Csak ennek a két erőnek tökéletes együtthatása revén lehet azokat a ieszítő erőket igénybe venni, lehet a nemzeti ügy szolgálatába állítani, amelyeknek réven — a nagy példák előttünk állanak — Olaszország és JNémetország elindultak a maguk nemzeti életterének visszaszerzésére, vagy megszerzésére. Nyilvánvaló volt, hogy a magyarság életútja is csak ezeken a síneken indulhat el, és a tekintetben is tisztán kellett, hogy, álljon eloltunk a felismerés, hogy mint ahogy az eges* világon, ugyanúgy nálunk is, kétféle jellegű akadályozó erő vonult fel már az első napokban: az egyik akadályozó erő azoknak a vagyonukat féltő egyéneknek a képében, különböző közéleti, közgazdasági és tudományos pozíciók birtokában lévő egyének részéről, akik úgy látták és úgy, érezték, hogy a korszerű nacionalizmus előretörése áldozatul kívánja az ő nagyon kényelmesre formálódott életkeretüket; a másik vonalon pedig nyilvánvaló volt, hogy az ellenerő arról az oldalról fog kibontakozni, amely a liberalizmus korában, a nagy osztályellentétek korszakában, a nyomor vámszedőiképpen, marxista alapon kívánta megszervezni a proletariátust. Ez a két erő vonult fel nálunk Magyarországon is ,a korszerű nacionalizmus térhódításával szemben. A szegedi elindulás tökéletesen helyes volt, de Szeged óta egymásután vonultak fel ezek a néha nyíltan, néha burkoltan megnyilatkozó erők és igyekeztek a magyar korszerű nacionalizmus nemzeti szocializmussá való kiteljesedésének útját gátolni és akadályozni. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Gömbös Gyula volt az, aki a problémát újra bevetette a magyar köztudatba. De Gömbös Gyula is bizonyos mértékben tragikus életpályát futott be és kénytelen volt már akkor, amikor a miniszterelnöki székben ült, a gyakorlati munka folyamán néha revideálni is. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Sajnos!) De jusson eszünkbe Széchenyi Istvánnak egy nagyértékű mondása, aki azt mondotta, hogy az, aki csak a multat melengeti keblében és akinek lelkében megfér a korszellem egyedül és nem tud ajtókat nyitogatni a jövő felé, az gyenge ember és nem alkalmas a történelem továbbvitelére. (Igaz! Ügy van! a szélsőbaloldalon!) Gömbös Gyula igenis jövőt nyitogató erővel állott oda a magyar közélet fórumára, de akadályozták azok az erők, amelyek két évtizeden át kisebb-nagyobb dinamikával akarták a szegedi vetésnek nemzeti szocializmussá való megérlelését akadályozni. Mert erről van szó és akárhogyan is beszéljünk erről a kérdésről, a nemzeti szocializmus kérdése ma már nem pártkérdés, mert nemcsak mi vagyunk nemzeti szocialisták, akik itt vagyunk a képvi

: selőháznak úgynevezett szélsőbaloldalán, mi szélsőjobboldaliak, hanem nagyon jól tudjuk azt is, hogy a most jelenlévő képviselő urak között is, de különösen azok között, akik nincsenek jelen, nagyon sokan vannak, akik lélekben ma már nemzeti szocialistákká váltak, de ezt a szót ebben a formában még mindig nem tartják szalonképesnek kimondani. (Pándi Antal a jobboldal felé: Ne haragudjatok ezért! — Mozgás a jobboldalon.) Interpellációm címe a magyar belpolitikában tapasztalható és még mindig fennálló kétértelműség. Azok az erők, amelyeket az előbb jellemeztem, idézik elő, hogy a magyar belpo-