Képviselőházi napló, 1939. X. kötet • 1941. április 24. - 1941. július 25.

Ülésnapok - 1939-198

152 Az országgyűlés képviselőházának 198. ülése 19 Al június 23-án, hétfőn. zetik az embert, hogy ez a javaslat ebben a formában és azzal a tartalommal a régi 1931-es mentalitásban, a liberális gazdasági rendszer életszemléletében ad tovább felhatalmazásokat, (yitéz Lipcsey Márton: Szó sincs róla!) ebből kifolyólag tehát én magam sem vagyok abban a helyzetben, hogy a javaslatot megszavazzam. Nagyon súlyos és helytelen volna azonban, ha mi egyszerű kijelentésekkel, mert ellenzéki képviselők vagyunk, a kérdést lezárnánk. Megmondom őszintén, hogy még ma is teljes mér- I tékben annak a beszédnek hatása alatt állok, amelyet vitéz Imrédy Béla képviselőtársam a legutóbbi ülésen mondott. Ö megmutatta, hogy igenis, azokban az időkben, amelyek sorsfordulatot jelentenek egy ország életében, megvannak a módok , a lehetőségek és a komoly tervek is arra, hogy az országot helyes irányba tereljük és az ország érdekeit a jövő szempontjából is helyesen meg tudjuk védeni. Én ennek a beszédnek a hatása alatt állok és úgy tapasztaltam, úgy láttam, hogy mindenki, aki végighallgatta ezt a beszédet, abban az érzésben volt, hogy vitéz Imrédy Béla nemcsak terveket adott, de kiérződött beszédéből az erős akarat is, hogy ezeket végre is lehet hajtani. Ha pedig végre lehet hajtani, akkor kötelességünk ezekhez a tervekhez igazodni. Méltóztassanak megengedni, hogy a javaslat tárgyalásánál néhány olyan lélektani motívumra is rámutassak, amelyeket feltétlenül fel kell említeni. A trianoni megcsonkult Magyarország lehetetlen lelki állapotba került, de ugyanebbe került az elszakadt részeken élő magyarság is, ez pedig abból adódott, hogy a szülőföld és a haza nem tudtak szorosan együttlenni. Hányan voltunk és hányan vagyunk és hány magyar van még ma is, akinek a hazája itt van, de^ a szülőföldje még mindig megszállt területen és hányan vannak olyanok, akik a szülőföldjükön élnek, azonban idegen hazában. Megítélésem szerint annak a revíziós folyamatnak, amely 1938-ban megindult, lélektani szempontból óriási jelentősége volt elsősorban azért, mert a szülőföld és a haza fogalmát egyesítette és amikor azt látom, hogy a visszatért területek népe, a visszatért magyarság es a csonkaország magyarsága a lelki öszszefogásnak metódusait és lehetőségeit keresi, akkor valahogy úgy érzem, hogy a kormány részére adandó felhatalmazással kapcsolatosan éppen azt kell kutatnom, hogy amikor mi a szülőföld és a haza^ egybevágásának idejét éljük az ország nagy részében, vájjon egy ilyen — véleményem szerint

> — elavult formájú és tartalmú és téves célkitűzésű javaslattal tudjuk-e szolgálni az ország érdekeit. Méltóztassanak csak azt a szempontot figyelembe venni, amely egyrészt a lelki egyensúly biztosítására vonatkozik. Kétségtelen dolog, hogy a Ház minden oldalán felvetették — igen helyesen — azt a gonodlatot, hogy nekünk ezekben az időkben nem az elválasztó okokat kell folyton felhoznunk, hanem keresnünk ke]] azokat a módokat, amelyek az egész parlamentet esetleg egyetlen közös nevezőre tudnák hozni. Ennek azonban megítélésem szerint egyik alapfeltétele a lelki egyensúly. A lelki egyensúly fontos az egyénnél, mert ha nincs meg a lelki egyensúlyom, munkahelyemen nem tudok rendes, nyugodt munkát végezni. De látjuk ezt a családban is. Ahol nincs meg az összhang, a családfő hiába erőlteti és hiába hozza az újabb és újabb terveket, hiába ambicionál még nagyobb programmokat a család felerősítése érdekében, a család nem tud előrehaladni. De tovább megyek. Ez érvényes a nagyobb közületekre és közösségekre és természetesen magára az országra is. Ha azonban én a lelki egyensúly kapcsán ezeket a? intelmeket hirdetem, hogy fogjunk össze, tartsunk össze és fogjunk egymással kezet, akkor kénytelen vagyok megállapítani, hogy a lelki egyensúly helyreállításánál talán a legdöntőbb szerepe annak van, hogy a lelket megfelelő építő irányban vezessük. Ha a nemzet lelkével többet foglalkoznánk, mint amennyit foglalkozunk, meggyőződésem, hogy kialakulhatna az az egészséges közvélemény, amely a lelki egyensúly kiépítésénél döntő szerepet játszanék. Sajnos azonban, meg kell mondanom őszintén, hogy olyan iránytalanul még talán soha sem bolyongott a magyarságnak éppen az a rétege, amely a népet hivatva volna vezetni, mint ma. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Méltóztassanak esak figyelemmel kísérni, ha bemegyünk bármelyik szalonba, vagy elmegyünk egy barátságos vacsorára, ha összejövünk a középosztálybeli családokkal, döbbenetes dolgokat hallunk. Miért van ez? Mert nem irányítjuk a lelkeket, irányítás nélkül pedig lehetetlenség, hogy kialakuljon az az egységes közvélemény, amely közvélemény végeredményben a lelki egyensúly biztosítására vezet. De nem is csoda, ha a lelki egyensúly kiépítésénél nem látjuk a közvéleménynek igazán konstruktív irányú vezetését és irányítását. Elég végignéznünk a napisajtót. Meg voltam döbbenve, amikor például a legutóbbi napokban éppen vitéz Imrédy Béla képviselőtársam beszéde után az egyik délutáni kormánylapot a kezembe vettem. Ha már az ellenzék olyan borzasztó, hogy mindig a rosszat keresi, akkor legalább a kormánypárt és lapja igyekezzék a jót előhozni. De az, hogy egy egészen magas szempontot szolgáló kijelentést, amelyet vitéz Imrédy Béla a hazai tisztviselők szörnyű robotmunkájával kapcsolatban tett itt, olyan formában játszanak ki, mint amilyenben az napvilágot látott, szerintem a legszörnyűségesebb és a legdöbbenetesebb destrukció. (Tóth János: Teljesen elferdítve! — Zaj.) En magam is dolgoztam büróban, dolgoztam^ a vármegyénél és a minisztériumban és méltóztassanak elhinni, hogy az a tisztviselői kar nemcsak egyszerű aktagyártó szeretne lenni ebben az országban, hanem ott él benne a vágy, a legfiatalabb kis tisztviselőben is, legyen az a X. fizetési osztályban, hogy igenis ő építeni szeretne az országnak, dolgozni szeretne, de azt látja, hogy hiába van benn délelőtt 8 órától délután 4-ig, hiába rendelik be 6 órára és ég az a lámpa este 10-ig, az ő belső értékükből, az ő invenciózus értékükből kialakuló terveik mindig meghalnak a születés pillanatában. Amikor tehát mi ezt látjuk a tisztviselőknél, igenis, megkell állapítanunk, hogy olyan malomtaposóban vannak, ahol nem látják a célt, nem látnak semmit és közben azok a nagy energiák, amelyeket az ország építésére fel tudnánk használni, elkallódnak. Ez volt a lényege vitéz Imrédy Béla képviselőtársam beszédének és amikor a kormánylapot délután kézbevettük, meg kellett döbbennünk, mert nem lehet a lelki megnyugvást és a lelki megbékélést kiépíteni, ha ilyen cikkeket látunk. De viszont felvetődik egy másik kérdés. Itt van a cenzúra. Hát nincsen cenzúra*? Vagy ha van cenzúra, a cenzúrának nem az-e az érdeke, hogy a nemzet legmagasabb szempontjait szol-