Képviselőházi napló, 1939. IX. kötet • 1940. december 10. - 1941. április 8.

Ülésnapok - 1939-191

608 Az országgyűlés képviselőházénak mandátumával s ettől kezdve — megszakításokkal bár — haláláig- mint politikus és államférfiú is szolgálta nemzetét.1 Amikor az 1918 őszén bekövetkezett szörnyű összeomlás s a kommunisták uralomrajutása után a felszabadulásra vágyók, a nemzeti élet megmentésére törekvők Szegeden gyülekeztek, az elsők közé tartozott, aki odaállott ezeknek táboraiba. Itt született meg- az ellenforradalom, melynek építő szelleme sokat köszönhetett neki is, 'amely mindazt a rombolást, amit a forradalom^ okozott, a nemzeti élet egész területéről eltisztítani igyekêaett. és a nemzetet a végső romlás útján megállítani, új életre kelteni akarta. t Ennek a z ellenforradalomnak győzelme után minden erejét a békeelőkészítés rettenetesen nehéz, áldozatos, idegpusztító munkájának szentelte. A Neuillybe küldött magyar delegáció egyik főmeghizottja volt s nagy tudással, széleslátással, szakértelemmel egybegyűjtött adatai, pompás térképei a leghatalmasabb harci fegyverek voltak a békedelegáció számára. Fegyverek, melyek ugyan az elfogult, a gyűlölködő békeszerzőket eleve (kijelölt útjukról le nem térítették, egészen hatástalanok mégis abban a szörnyen ellenséges légkörben sem maradtak. A megalázó trianoni békediktátum létrejötte után kormányalakítással bízatott meg s hogy felelősségét miképpen érezte át, arra legjellemzőbb adat az a vádiindítvány, amit önmaga ellen tett akikor, amikor mint (miniszter-* elnök a nemzetgyűlésnek a trianoni békediktátumot, melynek elhárítására pedig igazán minden emberileg lehetőt elkövetett, becikkelyezés végett előterjesztetni volt kénytelen. A miniszterelnöki siaéktől megválván, egész erejével tudományos 'munkálkodásra adta magát, professzor lett a közgazdasági fakultáson, majd a József onádor műszaki egyetemen, de itt végzett tudományos munkálkodásain is, mint vörös fonál húzódott mindvégig a nagy cél, melynek életét szentelte: az ország' lábraállítása, vesztett jogainak, területi integritásának visszaszerzése, független nemzeti egzisztenciánk . hí ztosítása. 1938 májusában belépett a kormányba, nünt kultuszminiszter, ugyanennek az évnek őszén pedig' a Felvidék 'magyarlakta részeinek visszacsatolását megelőző komáromi és bécsi tárgyalásokon mint fődelegátus működött és oroszlánrésze volt abban, amit ezek a tárgyalások Magyarország számára eredményként hoztak. 1939 februárjában másodszor foglaltai el a miniszterelnöki széket. Kortmálnyzati programimjiát ez alkalomból — ínég! emlékezünk rá — hatalmas beszédben tárta a Háiz elé. Egy • mondatát ennek a (beszédnek, róla emlékezve, idéznem kell, mert éhben a mondatban röviden összefoglalva igen világosan jelölte meg kormán yelnöki tevékenysége irányát. »Tizennyolc év után állok ismét erre a helyre. — mondotta. — Akkor romok felett állottam egy rendes kormányzat előkészítőjeként, romok eltakarítására vállalkoztam. Ma tizen kilencesztendős tapasztalat áll a nemzet möglött, de magam mögött is, Tapasztalat önmagunkról, tapasztalat szomszédainkról, Európáról és a világról, lelkiekről és anyagiakról abban a világiban és abbaai a korban, amely a világháború óta vam kialakulóban. Akkor utat kellett vágnom, most úgy érzem, utat kell imutatnom és különösen az az érzés tölt el, hogy a lelkeket 191. ülése 1941 április 8*án, kedden. kell új útra vezetnem.« A lelkeket igyekezett felrázni, igaz magyarsággal, áldozatkészséggel, felelősségérzettel megtölteni. Alig foglalta el a miniszterelnöki széket, csakhamar alkalmia nyílt arra, hogy a ország integritásának visszaállítása felé ismét hatalmas lépéssel vigye előre nemzetét. Gyors elhatározással keresztülvitte Kárpátalja visszacsatolását s a Trianonban elvesztett Kárpátok egy szakaszáig tolta ki az országi határát. Rengeteg

1 munkája volt. Nap mint nap új és új problémák vetődtek; fel. Ezek a problémák is tőle várták a megoldást s ezek mellett szemét nem fordíthatta el a legnagyobb célról, a még mindig idegen uralom alatt álló országrészek visszaszerzéséről, az ország belső megerősítésének, nemzetközi tekintélyének biztosításáról. S csakhamar ismét ütött a történelem órája. Római látogatása, müncheni, majd bécsi tárgyalásai meghozták a »szent nap felvirradtát«: Erdély részbeni, a székelység úgyszólváni teljes visiSizatérését. Milyen önfeláldozó, gyöngéd, mondhatnók kényeztető szeretettel fogott hozzá ez országrész ügyeinek rendezéséhez. »Semmit íróiatok, nélkületek« — mondotta erdélyi testvérekiíkinek s a románság felé is volt megnyugtató szava: »Nem megtorlást, haaiean megbocsátást akarunk gyakorolná.« Hogy buzgólkodott, hogy dolgozott az erdélyiekért. Ideje javát ügyeiknek szenttelte és — szeretetből — minden ügyüket maga akarta elintézini. Hallunk sokszor — nem mindig igazságtalanul — tunya magyar életről. Teleki Pál ezekben az ő; küzdelmeiben valami másról, az ellenkezőről tett bizonyságot, a munkával agyonlhalmozott, a hajszolt magyar életről. Tökéletesem (betöltötte az evangéliumi parancsot: »Munkáikodjátok, míg nappal vagyon, mert jön az éjszaka.« Teleki Pál politikus volt és állam férfiú, de olyan politikus és államférfiú, aki idegen a politikának, a közéletnek apró játékaitól, személyi harcaitól, intrikaitól, aki ezeket szívből megvetette. A saját hasznát soha nem kereste, egyéni sikerekre nem vágyott, de boldog volt, ha síikert ért el mások, nemzete javára. A taps, az ünnepeltetés nem volt becsvágya, de megérezte és jól esett neki, ha igazán, férfiasan, komolyam megértették ési szerették. Magasztalni másokat sem szeretett, de a jó munka elismerésére mindig volt egy meleg tekintete, egy bensőséges kézszorítása. Mint Plutarohos Catóról mondja: Zordon és rideg volt a hízelgőkkel szemben, de még' inkább dacolt azokkal, akik megfélemlíteni akarták. Szerette az embereket, szerette nagyon a fiatalságot: az ő cserkészeit, az egyetemi hallgatók táborát, szeretett segíteni, javítani, vigasztalni, erősíteni, szeretett titokban jót tenni és mégis — vagy talánl éppen ezért — nagyon egyedül, sokszor nagyon árván, idegenül érezte magát ebben a világiban. Elnéző és megértő volt mások gyöngéivel szemben, kérlelhetetlenül szigorú az önmaga tévedései, hibái iránt, pedig hibája tulajdonképpen csak az volt, hogy nem egy, hanem több ember munkáját vette r magára, ; hogy azoknak a sokaknak] felelősségét iis vállalta, akik felelősséget hordozni] nem tudtak, vagy nem akartak, hogy nap mint nap mohón égette