Képviselőházi napló, 1939. IX. kötet • 1940. december 10. - 1941. április 8.

Ülésnapok - 1939-183

4:72 Az országgyűlés képviselőházának 183. ülése 19hl február 2Ó-án, csütörtökön & jászsági méhész egyesületet, amely nagyon szépen dolgozik, habár maguktól jutottak enynyire. Mondhatom, ezek az egyesületek mintaszerűen dolgoznak és ha egy kis segítséget kapnának, föltétlenül nagy hasznára lehetnének országunknak, mert mézkivitelünk egyben aranyvaluta is. Igen fontos tehát a méhészettel való foglalkozás. Az iparoskérdéssel szintén szerettem volna hosszabban foglalkozni,^ de nincs időm. Röviden csak annyiban kívánok erről említést, tenni, hogy azt kérjem, éppen úgy, ahogyan más foglalkozási ágak is megkapják a segítéget, kapják meg az iparosok is, például a nyersanyaggal való bővebb ellátás, iparoskölcsönök juttatása, valamint az öregségi és rokkantsági biztosítás mielőbbi megoldása révén. Nem kívánok hosszában beszélni, mert tudom, hogy a pénzüg-yniiniszter úr, mint gazdasági csúcsminiszter, beszélni akar. A miniszter urat hosszabb idő óta ismerem, tudom, hogy az ő meleg, szívélyes emberbaráti szeretetével mindig azon volt, hogy ahol csak lehet, segítsen. Kérem őt, hogy eddigi igyekezetével dolfozzék tovább és hasson oda, hogy a Kárpátok oszorúzta országunkban minél előbb javulás, boldogság és megelégedés következzék be. (Élénlc helyeslés és taps a jobboldalon. — A szónokot üdvözlik.) t Elnök: Szólásra következik? Mocsáry Ödön jegyző: Földesi Gyula! Elnök: Földesi Gyula képviselő urat illeti a szó. Földesi Gyula: T. Képviselőház! Mielőtt a pénzügyminiszter úr expozéjához hozzászólnék, legyen szabad egy kis türelmet kérnem és 14 évvel ezelőtti dolgokra visszatérnem, mégpedig 1927-re, amikor Csehszlovákiáit tartományokra osztották fel és Kárpátaljának, mint autonóm területnek fővárosául- Munkácsot jelölték ki. A munkácsiak örültek, az ungváriak pedig kétségbe voltak esve, mire megkezdődött a két város között a harc a fővárosi jellegért. A munkácsi zsidók 300.000 koronát gyűjtöttek arra a célra, hogy Prágában az ő polgármesterük közbejárjon, hogy Munkács legyen a főváros. Amikor a csehszlovák kormány elsőízben Munkácsot akarta fővárossá megtenni, az volt a szándéka, hogy Kárpátalját a legszűkebb határok közé szorítsa. Ezért én a szlovenszkói szlovákokhoz, magyarokhoz és cipszerekhez kiáltvánnyal fordultam, amelyben Kárpátalja határát Poprádnál húztam meg és Szepes, Sáros, Abaűj, Zemplén, Ung, Bereg, Ugoesa és Máramaros megyéket vettem fel Kassa város székhellyel. Ez a kiáltványom magyar, orosz és szlovák nyelven jelent meg ennek a területnek összes újságaiban és falragaszokon. A Ikiáltvány miatt legelsőnek Hlinka András támadott meg Slovak című lapjában. Hazaárulónak nevezett engem és azzal vádolt meg, hogy ezt a területet a magyarok kezére akarom átjátszani. Cikkének további részében azt írta, hogy a magyarokat, ruszinokat és cipszereket elvibetem magammal, de szlovák földet egy talpalatnyit sem ad nekünk. Én Hlinka András cikkére válaszolva, kiadtam a kárpátaljai autonómia vázlatáról szóló kiadványomat, amely kiadvány még jobban felingerelte a szlovákokat és a cseheket. Ekkor már az egész világsajtó foglalkozott az üggyel, a cseh lapok pedik hazaárulónak minősítettek. Nevem és a munkásságom híre átkerült Amerikába is. A pittsburgi német mérnökegyesülettől kaptam egy levelet, amelyben ezt írták: »Mi német mérnökök a világháború alatt bejártuk Kárpátalját és láttuk, hogy milyen kincsekkel rendelkeztek. Ha ti megkapjátok az autonómiát, akkor a ti embereiteknek nem kell átvándorolni ok a tengerentúlra, hanem majd a tőkések mennek át Kárpátaljára és olyan gyárakat építenek nektek, amilyenek^ talán még Amerikában sincsenek.« Kiszámították azt is, hogy Kárpátalja mindennap egymillió dollárt veszít a vizi energiák kihasználatlansága következtében. Megírták, hogy ha ezeket az energiákat felhasználjuk, akkor egész Magyarországot, Csehszlovákiát és Ausztriát el tudjuk látni villamoserővel és világítással. Ezt a levelet annakidején leközöltem a Kassai Újságban. Amikor Kárpátalja visszakerülése előtt megjelentünk a Főméltóságú Kormányzó Urnái, a Kormányzó Ür ezt mondotta: »Kárpátalja a Magyar Szent Koronának egyik dísze és ha kell, karddal is visszaszerezzük. Mi nem akarunk ott többé szénfüstöt látni, hanem villamosítani, villanyerővel fűteni akarjuk azt a területet.« Ez nagyon szép kijelentés volt és azóta — hála Istennek — meg is kezdték a munkálatokat, mert Máramarosban már építik az egyik gátat. Ma már Szatmárnémeti is Ungvárról kap villanyvilágítást. Ha az Alföldön utazom, akkor sajnos, azt kell látnom, hogy az állomások még mindig petróleumlámpával vannak világítva. A kárpátaljai terület tehát Magyarország szempontjaiból nagyon értékes. Éppenezért hálát kell adnunk Főméltóságú Kormányzó Urunknak azért, hogy ezt a problémát felvetette és kijelentette: a Tiszát is mélyíteni fogjálk és hajózhatóvá teszik, ha lehetséges, egészen Husztig. Ha ez megtörténik, akkor a mi országunk boldogabb jövő felé fog haladni. Nagyon fontos volna ez abból a célból, hogy nyersanyagainkat, fánkat, nem mint nyersanyagot vigyük külföldre, hanem feldolgozott anyagként exportálhassuk. Nagyon üdvösnek tartanám, hogy Rahón vagy Bustyaházán mielőbb felállítsunk egy cellulózegyárat és papírgyárat, mert ingyen viszik el a mi oellulózefánkat és drágán veszszük meg Németországban vagy Ausztriában a cellulózét. Kérem ebben a tekintetben a pénzügyminiszter támogatását. Hiszen ezt én már megemlítettem kormányelnökünknek, amikor Ungváron volt. Ö nagyon megörült a gondolatnak, s azt mondta: csináljátok meg, a kormány segíteni fog benneteket. Nálunk sok mindent lehetne még csinálni. A legfontosabb lenne az állattenyésztés fejlesztése, a legelők javítása. Ez a munka nálunk még nem folyik rendszeresen, ha ez rendszeres lenne, egy Svájcot lehetne berendezni a Kárpátalján, vajat és túrót lehetne készíteni az egész ország számára, mert hála Istennek, ott megvan erre a lehetőség. Amiker Kolozsvárra utaztam, bizony azt mondtam, hogy én Kárpátalját nem adom az egész kincses Kolozsvárért, mert csak sziklákat láttam és itt-ott egy kis füvet, talán a kecske sem lakik rajta jól. Ha pedig az ember nálunk jár, 2000 méter magasságban is látja a füvet nőni. Ha a magyar kormány intenzíven foglalkoznék a legelő kérdésével, akkor először is boldoggá tennénk sajátmagunkat és rutén népünket, másodszor pedig az ország életszínvonalát is emelnénk. Szükség volna pedig erre nálunk, mert a mép nagyon szapora, földje nincs, ment a hegyek közt lakik. Gyárakat kellene létesíteni a völgyekben, hogy legalább 3—4 község népe találjon ott munkát. Legalább a har-