Képviselőházi napló, 1939. IX. kötet • 1940. december 10. - 1941. április 8.

Ülésnapok - 1939-166

Az országgyűlés képviselőházának 166. ülése 1940. december 10-én, kedden 21 jóvátegye. Ha tehát az olasz vagy az osztrák aüntetötörvénykönyv épületébe akarnánk ezt a rehabilitációt beültetni, akkor ez ott helyes lenne, nálunk azonban kimondja a büntetőtörvénykönyv a 106. és 120. §-ában, hogy az elévülés beálltához semmi néven nevezendő tisztességes életmód folytatása és semmiféle kárjóvál;étel nem szükséges. T. Képviselőház! Mondanék talán egy példát is erre. Valaki gyilkosságot követ el, a büntetőbíróság halálra ítéli s ezt a büntetést kegyelemmel átváltoztatjáík életfogytiglani fegyházzá. Mint nagyon jól tudjuk, a minimális büntetés, amelyet neki el kell töltenie a fegyházban, 15 év. 15 év után a rehabilitációs javaslat alapján nem kérheti az általános jogkövetkezmények megszüntetését. Ha ellenben ő megszökött a bűnvádi eljárás súlya elől és kiment külföldre, de 20 év után hazajön, akkor a legtisztességesebb, legbecsületesebb ember, köztisztviselő lehet, iparigazolványt, jogosítványt és mindent kaphat. Ez az elévülés, amely nem egyéniesített, 20 év alatt ebből a gyilkosból tisztességes embert csinál. Ezen egyéniesítő javaslat alapján azonban, ha kiáltotta a büntetését az a gyilkos, — nem szükséges, hogy a gyilkosság aljas indokból legyen elkövetve, mert történhetik az falusi virtu skodásból, szerelemféltésből, és akárminő más alapból — ha letölti a büntetését, jól viseli magát a börtönben, közvetítő intézetbe kerül és a közvetítő intézetből 15 év alatt kikerül. soha a társadalomba vissza nem térhet. Enynyire nem szabad egyenlősíteni. Hiszen én jól tudom, hogy megvan a kegyelmi elhatározás lehetősége is, de nehéz elképzelni azt, hogy az ilyen bűnesettel szemben államfői kegyelem nyilatkozzék meg. Ezért tehát nekünk tulajdonkéopen a törvényi rehabilitációt kellett volna behoznunk. Nemcsak az elévülés kérdése igazolja ezt az .álláspontot, hanem ez a törvényjavaslat — hogy ezt a jó kifejezést^használjam — nem passzol a magyar büntetőtörvénykönyvhöz, nem illik bele. Azután itt van a. büntetőtörvénykönyv 58. $-a, amely tökéletesen ellentmond ennek a máskülönben kitűnő javaslatnak. Büntetőtörvénykönyvünk 58. §-a a következőket mondja ki: aki hivatalvesztésre és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésére elítéltetett, ha szabadságvesztésbüntetését ki állotta, közhivatalra, vagy közhatósági megerősítéstől füsrgő hivatali állásra vagy szolgálatra azoin időtől fogva ismét alkalmazható, amelytől hivatali jogait utólag gyakorolja. Mit jelent ez az 58 §? Jelenti azt, hogy ha valakit hivatalvesztésre ítéltek, aminek a határideje vétségnél 1—3 év, bűntetteknél 3—10 év, arranézve a büntetés letöltése után beáll a hivatalvesztés büntetése, mondiuk, elmúlik egy vagy három év a vétség esetében, az közhivatali állásra is alkalmazható. Ezt kimondja a büntetőtörvénykönyv 58. <>-a, t, igazságügyminiszter úr. (Antal István államtitkár: Vannak későbbi törvények!) Eli a büntetőtörvénykönyvről beszéltem. (Radocsay László igazságügyminiszter: Éppen azért kell a későbbi!) Erről említést tesz az indokolás 9. oldala is, amely szórói-szóra ezt mondja (olvassa): »A jogkorlátozások almúlását maga a Btk. biztosította-legvilágosabban az 58. Í>-ában, megállapítván, hogy aki hivatalvesztésre ítéltetett... ismét alkalmazható«. Most az indokolás ehhez azt mondja (olvassa); »A Btk. rendszerében tehát a hátrányos jogkövetkezmények az ítéletben megszabott időtartam lejártával megszűnnek. Még az sem kellék, hogy az elítélt a főbüntetés kiállása után kifogástalan magaviseletet tanúsítson. Úgyszintén semmiféle utólagos eljárásra sincs szükség annak megállapítása céljából, hogy a Btk.-ben r megállapított jogkövetkezmények megszűnésének törvényes előfeltételei valóban beteljesülnek-e«. T. Ház! Amikor az elévülésre és a büntetőtörvénykönyv 58. §-ára hivatkoztam, akkor tulajdonképpen azt akartam kifejezésre ,iuttatni, hogy büntetőtörvénykönyvünk az egyéni esi tés elvét nem ismeri és büntetőtörvénykönyvünkbe ez a javaslat nem illeszthető bele. T. Képviselőház! Az elmondottak inkább jogászi észrevételek voltak ezzel a javaslattal szemben és a törvényi rehabilitációra vonatkozó javaslat mellett s most méltóztassanak megengedni, hogy társadalompolitikai szempontból megvilágítsam azt a kérdést, hogy miért tartom helyesnek a törvényi rehabilitációt a bírói rehabilitációval szemben. Az indokolás 12-ik oldalán egy nagyon igaz, helyes _ megállapítást találtam, amely azt mondja, hogy (olvassa): »Az elítéltek között való különböztetésre indítanak azok a külső körülmények is, amelyek közé egyik vagy másik a pályafutása közben kerül. Az egyik olyan környezetben él, amely közönyösen vesz tudomást a régi bűncselekményről, úgyhogy ez az elítélt megélhetését és önérzetét semmi tekintetben sem zavarja«. T. Ház! Ez nagyon igaz megállapítás, mert nagyon jól tudjuk, hogy vannak egyének, akiket egy felfüggesztett büntetés is porig sújt és porig aláz, s ezzel szemben vannak egyenek, akik becsületükre nem olyan kényesek és ha akár három vagy öt évre is ítélték el őket, lerázzák magukról ennek a bünte, tésnek társadalmilag megbélyegző voltát, mert olyan környezetben élnek, amelyben a büntetett előélet nem elítélendő. A szemérmes bűnösök nem fogják igénybevenni a rehabilitációs törvényjavaslat áldásait, mert a szemérmes bűnös arra gondol, hogy bár a törvényjavaslat szerint a nyilvánosság kizárása biztosítva vannez még sincs teljesen biztosítva, mert tanácsbaji ítél a bíróság, ez három bíró, jegyző van, ez már négy, ügyvéd, ügyész, ez már hat, tanukat hallgat ki a bíróság, ez esetben szintén .négy-öt ember. A nyilvánosságtól való félelem a legjobban visszatartja a szemérmes bűnöst a környezettanulmány tekintetében, mert a környezettanulmány, hiába csináljuk meg azt a rendeletet, akármilyen formában, mégis csak nyilvánosságra fog kerülni; találgatják, hogy az illetőnél tulajdonképpen miért volt környezettanulmány, mit akart az a kiküldött tisztviselő vagy tisztviselőnő, miért kutatja az ő tisztességes előéletét, miért kutatja, hogy érdemes-e a rehabilitációra? Ezért ezek a szemérmes bűnösök sohasem fogják a rehabilitációt igénybevenni, már pedig nekünk egy ilyen törvényjavaslattal inkább ezeket a szemérmes bűnösöket kellene védenünk, mert ez a szemérmes bűnös, ha egyáltalán lehet ezt mondani, sokkal értékesebb része a társadalomnak, mint az a bűnös, akinek három-négy év múlva eszébe jut, hogy rehabilitációt kérjen azért, mert éppen iparigazolványt vagy valamilyen jogosítványt akar; kérését felszereli okmányokkal s nem törődik a környezettanulmánnyal, mert az ő környezetében ez nem lényeges; azt gondolja, Istenem, a 1 bíró is ember, nem fogja meglátni az indokát,