Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.

Olalszámok - 1939-VIII-1153

Az országgyűlés képviselőházának 165. Ez a kizárólagos népi elv szerintem in­kább a terjeszkedő, az expanzív államok sa­játja lehet, míg mi, akiknek nemcsak a jövőtől van várnivalónk, de a múltból is súlyos kö­veteléseink vannak, mi, akiknek ezeréves ha­táraink ébren és álmunkban is szemünk előtt lebegnek, (Ügy van! Ügy van!) nem mellőz hetjük a történelmi és az ezzel kapcsolatos közjogi alapokat. Ezért én végtelenül sajná­latosnak tartom, hogy sorainkban ma keve­sebb megértést látok ezekkel az igazi magyar alapokkal szemben. Méltóztassanak nekem elhinni, liogy nem idejétmúlt jogászkodás részemről ezekkel a dolgokkal foglalkozni és azt kívánni, hogy ezeket a magyar dogmákat míveljük, Nem vi­tás, hogy ezeréves történelmünkben sokszor a jogászi felkészültsége volt ennek a nemzetnek a legerősebb fegyvere. Ezeket a mindig külö­nösen élesnek bizonyult magyar jogi fegyve­reket ha tokban is, de készen kell tartani. El­végre, amikor ez a mai rengő, rázkódó világ végre mégis valahogy helyrezökken, akkor az ember szellemisége mégis megköveteli majd a maga méltó helyét a technika anyagiassága mellett, amely utóbbi ma kétségtelenül bizo­nyos túlsúlyra jutott. Akkor megint kétségte­lenül szükség lesz jogi tudásra, jogászi mű­veltségre, mert az új rendezésnek mégis csak meg kell majd a szabályait alkotni. A törté­nelmi idők hosszú sorozatában élve, nagy súlyt kell nálunk helyezni a történelmi és a jogi tudás fokozására annál is inkább, mert különben fiatalabb nemzedékeink hajlamossá válhatnak csak az adott helyzeteket elfogadni, éppen ezért a jogi helyzetek elbírálására nem lesznek képesek, azok nem érdeklik őket és így hajlamossá lehetnek a magyar érdekekre való különös figyelem nélkül csupán az emberi, vagy az európai közösség érdekeit szolgálni. Egyenesen a jogi. közelebbről a közjogi tu­dás és megfelelő műveltség hiánya jelölhető meg sok tapasztalható téves eszme egyik alap­jául, amik megfelelő kórtani tünetek mellett egyenesen rögeszmévé válnak. * Pedig a magyar és az európai érdekeket közösen is lehet becsülettel szolgálni. Ezt vi­lágosan mutatja miniszterelnök urunk szín­magyar és mégis tengelyhű politikája, amit nemcsak ezek a hatalmak méltatnak nagymér­tékben elismerésre, de akinek tisztelt szemé­lyét éppen ez okokból is a valódi magyar ér­telmiség elé merem állítani követendő példa­kép, habár a tagadás szellemének megszállot­tai talán úgy képzelik, hogy csak ők szolgál­tathatnak és csak elrettentő példát. E kis kitérés után visszatérek Erdélyre. Szándékosan nem szóltam külön erdélyi szel­lemről. Nemcsak azért, mert ennek létét Erdély nagy részét ismerve, — hiszen évekig éltem köztük — személyes tapasztalataim alap­ján tagadom, f de azért sem, mert hazánk egyes visszatért kerületeivel kapcsolatosan ilyen külön szellemiségnek erőltetett felvetése meglehetősen hitelét vesztett politikai kísér­letnek bizonyult (Ügy van! a jobboldalon.) úgy itt a törvényhozás Házában, mint általában a magyar közvélemény előtt. Utólag láthatjuk, hogy bizony ebben több volt a bomlasztás ele­méből, mint az összetartásból. Ezek után nem is tartanám ildomosnak Erdéllyel kapcsolato­san ilyeneket emlegetni. Az ország egy-egy területének ilyen külön szellemmel való felruházása csak annak az ál­lításnak az érdekében történhetik, hogy annak a résznek a szelleme jobb, mint az anyaor­szágé s ezért kívánatos, hogy annak legyen ülése 19W. december 3-án, kedden. 1153 | emerre hatása. E nélkül nem lenne értei me à külön szellemiség felhasználásának. A történelmi Magyarországnak egységes magyar szelleme volt, kisebb tájszerűségek ! ezen nem változtatnak. (Ügy van! Ügy van! I jobb felől.) Amit egyes elszakított országrészek ellenséges uralom alatt ennek a szellemiség­nek a lirtokállományához hozzányertek, vagy amit abból elveszítettek, az minket a vissza­térés után csak annyiban érdekel, hogy az ál­talános magyar, szellem erősítését vagy rom­lását jelenti-e számunkra. Merem állítani, hogy Erdélynek még köz­jogi különállása idején, a fejedelmi időkben sem volt a magyarságétól eltérő külön szel­leme, annál kevésbbé fejlesztett ki ilyet be­lőle az oláh megszállás keserves 22 éve. Erdélynek csupán magyar szelleme volt és én mindig úgy tapasztaltam, hogy ez a ma­gyar szellemnek legtisztább, legsürítettebb formája, — mondhatjuk — kivonata. Lényegé­ben ugyan nem más, mint a mienk, de inkább befelé néző, mint szétáradó, amint ez külön­ben a hegyvidéki és sík-, dombvidéki ember lelki alkatának különbségétől általában ered. Töménységében fanyarabb, kesernyésebb, ta­lán keményebb és férfiasabb is. Bár a magyar szellem, a magyar Jélek­géniusz azonosalkotású egyazon elemekből áll, de súlya, sűrűsége változhatik a szerint, amint szabadon fejlődik, gátlás nélkül, széles meder­ben hömpölyög, vagy szűkebb mederbe szo­rítva, vagy éppen nyomás alatt. Csonka anyaországunkban minden korlát és bilincs ellenére is, amelyet a trianoni idők­ben el kellett szenvednünk, maga a magyar lélek mégsem volt béklyóba verve. Nálunk természetes, — mondhatnám — hétköznapi ér­zés maradt az, hogy ha megnyomorítva is, de magyarok vagyunk, magyarok lehetünk, így élünk, így beszélünk és így gondolkodunk. A megszállott területeken, főleg az oláh uralom alatti részeken bátorság kellett mé^: a magyar gondolathoz is. Ezért náluk már nem hétköznapi, hanem ünnepi, bizonyos áldoza­tos érzéssé vált magyarságuk átérzése. Bizo­nyos szent elszántság szállotta meg ott a lel­keket. Ök tudatosan, súlyos kockázatot vál­lalva voltak és maradtak magyarok, míg mi. anyaországiak, inkább öntudatlanul. Mint ahogyan egészségéről is leginkább csak akkor vesz az ember tudomást, amikor veszendőben van. Bennünk magyarságunk fokozottabb tu­datát talán a határon túl élő véreinkre való sűrű emlékezés és az utánuk való vágyódás tartotta ébren. Különös dolog ugyan szellemi kapcsolat­ban anyagról beszélni, de képletesen meg le-, het kockáztatni. Ami tehát a magyar lélekben általában az erőt, energiát, értéket jelentő szén, az az erdélyi magyarok lelkében a telet­tük összeomlott világ évtizedeken át tartó szörnyű nyomása alatt gyémánttá kristályo­sodott. Ez a különbség a lényegi azonosság mel­lett is. Ezt a gyémántot láttam én Pál Gábor kép­viselőtársam első felszólalásában megcsil­lanni, (Ügy van! Ügy van! jobbfelől) amikor az erdélyiek beköszöntőjekor bejelentette, hogy nincs szenvedés, amit el ne viselnének szívesen annak fejében, hogy végre visszatér­hettek az anyaországhoz. Erdély visszatértétől, az erdélyiekkel való sűrűbb érintkezés felvételétől — az igazat meg­vallva — én azt vártam, úgy képzeltem, hogy a

Next

/
Thumbnails
Contents