Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.

Olalszámok - 1939-VIII-1075

síz országgyűlés képviselőházának 163. ülése 1940. november 29-én, pénteken* 1075 gyermekei is. Ha viszont egy évi végzett munkájáért az eddigi 40—50 fillér helyett 80 filléres egységárat kap, még mindig olyan szegény lesz. hogy nem tudja ruházatát beszerezni, nem tudja élelmét, gabonáját, mindennapi kenyerét megvásárolni. Ezt nem azért mondom, hogy a kormánynak ténykedését akarva, nem akarva mégis ellenzéki módon kritizáljam. Nem erről van szó. hanem arról, hogy itt is a magyar életnívót akarjuk emelni. Ha a sok gyermeket akarjuk, akkor mindenesetre ennek a sok gyermeknek a kenyerét, fejlődését is biztosítani kell. Amikor pedig azt hallom, amit Vay báró is mond, hogy minden jól van, mert ő kormánypárti, én nem ellenkezni akarok és nem azért mondom ezeket, hogy vele ellenkezzem, hanem mert meg kell mondani ezeket a dolgokat, hogy a kormány minden intézkedése folytán új magyar élet fakadjon. Mert amikor ezek az emberek elvesztik a létalapjukat és itt látják, hogy a magyar faj nem tudja biztosítani nekik a létminimumot sem, ez a nincstelen minden társadalmi rendnek ellensége lesz, (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) itt pedig új alapokat akarunk lerakni, az alapját a jövő Magyarországnak. Hogy ez megtörténjék, alapjainál kell kezdeni az építkezést, a szegényt, a kicsit keli megsegíteni és annak különösen a Felvidéken megvan a módja, amint arra beszédem kezdetén pár céloztam is. Ott van a sok zsidó birtokos, akinek semmi köze nem volt hozzánk a cseh időben. (Meskó Zoltán: Zsidó is sok van, a birtok is sok a kezükben!) De ott vannak azoknak az idegeneknek a birtokai is, (Lili János közbeszól.) akik 1918-ban aláírták a turócszentmártoni deklarációt, hogy ők el akarnak tőlünk szakadni. (Meskó Zoitán: Hát szakadjanak!) Mi pedig úri lovagiassággal tűrjük azt, hogy a felszabadulás után még két évre is azok legyenek az urak. Ezen gondolkozni kell, de nem csak gondolkozni, hanem cselekedni is. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ha a kormány ezeket a dolgokat meg fogja oldani, akkor mi nem azon leszünk, hogy ellenkezzünk, vagy akadályt gördítsünk az intézkedései elé, hanem segíteni fogunk, szívvel, lélekkel mellette leszünk. Nem^ a régi ellenzéki gárda van itt, hogy csak azért is megakadályozza azt, amit a kormány csinál. Nem. Mi erősíteni, építeni akarjuk nemzetünket. Mivel nem látok olyan radikális intézkedést a kormány programmjában, amellyel ezeket a dolgokat meg is lehetne valósítani. — különösen a telepítést, mert hiszen ezt nem lehet megvalósítani 336.000 pengővel — ezért bizalmatlan vagyok a kormány iránt és a megajánlási javaslatot nem fogadom el. (Élénk éljenzés és taps a szélsőbaloldalon. — A szónokot sokan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Porubszky Géza jegyző: Stitz János! Stitz János: T. Ház! A parlamentarizmusnak egyik kétségtelenül igen fontos tényezője az ellenzék, s amikor mi elismerjük, hogy az ellenzék oldaláról is hangzanak el decens és alapos kritikák, annak a kritikának a jogát nem vonjuk kétségbe, sőt szükségesnek tartjuk, (Zaj és felkiáltások a szélsőbaloldalon: Nagyon szép! — Palló Imre: De a választáson kiirtják!) ugyanakkor azonban vissza kell utasítanunk azt a vádat, amely a mi pártunkat úgy igyekszik odaállítani, — több szájból hangzott el ez az insziuuáció — hogy mi csak a mamelukok kohorszai vagyunk, akik csak a kormányzat dicséretében merülünk ki. Elnök: A szónok nem a képviselő úrra vonatkoztatta azt, amit mondott. Stitz János: Saját igénytelen személyemmel tudom a leg,obban demonstrálni, hogy bár elég sokszor van alkalmam a t. Ház türelmét igénybevenni, ezekben a felszólalásokban mindig igyekeztem az előttem lévő témát a legbehatóbban és a legerősebb kritika tárgyává tenni, olyan kritika tárgyává tenni, amely szerintem előbbreviszi a kérdéses ügyet és ebben a kritikában sem pártom, sem a kormányzat sohasem akadályozott meg, így mindig módom és alkalmam volt, hogy nem huligán módjára, hanem felelősségem tudatában a magam gondolatait a t. Ház elé kivetítsem. (Szöllősi JenŐ: Csak a konzekvenciát nem vonta le!) Elnök: Csendet kérek, Szöllősi képviselő úr. Stitz János: Méltóztassék megengedni, hogy ezek után^ rátérjek egypár olyan témájára a magyar életnek, amelyet szerintem feltétlenül fel kell említeni akkor, amikor mintegy bírálat tárgyává tesszük a kormányzat egyéves tervét. A kormányzat szociálpolitikájában az el múlt időszakban az egészségügyi politika terén általában inkább a prevenció elve érve nyesült, ami kétségte±nüi nagyon helyes volt. azonban ennek az elvnek érvényesítése következtében maga a gyógyítás több helyen háttérbe szorult. Ennek lett következménye az. bogy a magyar kórházügy egészen katasztrofálisan leromlott, mert míg 1920-tól 193U-isr igenis nagyon , sok történt a Ikórházfejlesztés terén, a kórházak korszerűsítése érdekében, addig 1930-tól napjainkig az utánpótlás, sajnos, a legminimálisabb esetekben történt mtg. és így érkeztünk cl ahhoz az állapothoz, araikor tízéves időtartam után kórházaink úgyszólván pusztulásnak vannak kitéve. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Hiszen a kórház éppen az az intézmény, amely a fokozott tisztasági igényeivel a lehető legnagyobb mérvű kopásnak van kitéve. Áll ez nemcsak az anyaországra, ahol pedig 1930-tól kezdve maga a trianoni Magyarország is félmillió lakossal szaporodott, ezzel szemben az ágyak száma alig emelkedett, hanem különös módon és mértékben áll ez az újonnan visszakerült területekre, a Felvidékre, Kár pataijára és Erdélyre vonatkozólag is. ahol a különböző megszállások, atrocitások, rombolások, vandalizmusok, rablások folytán a kórházak nagyon sok helyen egészen primitív állapotba sülylyedtek. Ezeknek a kórházaknak korszerűsítése feltétlenül kell, hogy kormányzatunk eminens gondoskodásának tárgya legyen. Azonban nemcsak a kórházakról van szó hanem amikor egy kórház teljesítőképességét figyelembevesszük, akkor elsősorban tekintetbe kell vennünk azt, hogy a kórház lelke az orvos. És míg régebben kórházaink, különösen állami kórházaink osztályai élén a VIII. fizetési osztályban lévő orvos állt a legtöbb helyen, addig most a helyzet úgy alakult, hogy a legtöbb helyen intézeti orvos van, aki a IX. fizetési osztályban lévén, természetszerűleg nem lát maga előtt nagyobb előrejutási lehetőséget. Az anyagi nehézség természetszerűleg mindig ráüti a bélyegét egy ember munkásságára s így a kilátástalan előrehaladásuk miatt az ambíciójuk is kétségtelenül csökken. Arra kell tehát törekednünk, hogy visszaálljon a helyzet, amikor a kórházak osztályainak élén álló főorvosok ismét legalább a VIII. fizetési osztályban legyenek.