Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.

Olalszámok - 1939-VIII-1050

1050 Az országgyűlés képviselőházának 163. népnek a nyelvét, mert aki megtanulja a nép nyelvét, az sokkal közelebb tud jutni a nép lelkületéhez. Ezek voltak az én reflexióim Fenczik képviselőtársam beszédére. Most néhány olyan kérdésre szeretnék rátérni, rámutatni, amelyet a kultusz-tárea költségvetésénél nem volt alkalmam megemlíteni, bár szerettem volna. Tudom, hogy ezek nem tartoznak a tárgyhoz, de azért mégis legyen szabad néhány megjegyzést és kérést előadnom. A tavalyi beszédemben megemlítettem azt, hogy a népi kultúra emelése érdekében szükség volna a 8 osztályos elemi iskola megteremtésére. A 8 osztályos elemi iskolába kell beleágyazni a népi kultúrát, amelyet azután az iskolánkívüli népműveléssel lehetne kiegészíteni és majdan népfőiskolává fejleszteni. Ennek a problémának egyes fázisait akarom esak felsorolni. Elsősorban a népkönyvtárakra akarok rámutatni. A népkönyvtár volt talán az egyetlen intézmény, amelyet a csehek kulturális szempontból, mondhatnám, becsületesen valósítottak meg. Mindenegyes embertől kértek 20^-50 fillért vagy egy koronát. Ha mi is így csinálnánk, vagy pedig ha másképpen nem megy, a nagyobb városok segítséget nyújtanának, és egy közös népkönyvtári alapot teremtenénk, amelyből dotálnánk a kisfalvak népkönyvtárait is, akkor a népkönyvtárak kellő mérvű kifejlesztését meg lehetne valósítani. Nagyon fontosnak tartom, hogy ne olyan könyvek legyenek a népkönyvtárakban, amelyek a falusi népet nem érdeklik, amelyeket nem szívesen olvas. Van olyan eset ugyanis, hogy egyes községekben csak kalendáriumot olvasnak. (Bodor Márton: Mert nincs pénzük!) Tanácsos, hogy olyan szerzőktől adjunk nekik könyveket, akiket szívesen olvasnak. (Helyeslén,) Vannak igen szép számban népi íróink, így például Tömörkény István, Gárdonyi Géza, Bartha Miklós, Eötvös Károly, Móra Ferenc, és sokan maisok, akiknek a művei nagyon alkalmasak arra, hogy a néppel az olvasást megkedveltessék. Ezenkívül énekkarok létesítése volna szükséges minden faluban. Az énekkarókat éppenúgy, mint más szükséges intézményt — , például műkedvelő gárdát, amelynek felállítása szintén ajánlatos és szükséges — a vándor

: tanítók segítségével gondolnám megvalósítani minden egyes községben. Vannak olyan községek, ahol ezt meg lehet csinálni, de vannak olyanok is, ahol nincs alkalmas kántortanító. Röviden szólva úgy szeretném, ha egy kis népfőiskola alakulna ki minden arra alkalmas vagy legalább is minden nagyobb községben. A másik dolog, amivel foglalkozni szeretnék, a középiskolák kérdése. Tudjuk, hogy a középiskolák két csoportra oszlanak: az egyik a gimnáziumok csoportja, a másik pedig a szakiskolák csoportja. A gimnáziumok célja inkább az, hogy humanisztikus tárgyakat tanítsanak, a szakiskoláké pedig az, hogy elsősorban szaktantárgyakat tanítsanak. A gimnáziumoknak másik célja az, hogy nagy eszmékért önzetlenül^ lelkesedni tudó embereket neveljenek s ez értelmi és erkölcsi erőt hozzák harmóniába. Ennek a harmóniának a megteremtésére irányul tulajdonképpen a tanár munkája. A jó tanárnak sokféle tulajdonságot kell magában egyesítenie, de elsősorban az erkölcsi és szellemi értékek halmazát. Fegyelmeznie is kell tudni, ez a fegyelmezés azonban csak szeretettel és szeretetreméltósággal történhetik. Az a tanár, aki koturnusokkal megy fel a katedrára, már valószínűleg elvesztette a csatát. A legtöbb esetben már baj van, ha a tanár ülése 1940. november 29-én, pénteken. nem szeretettel és szeretetreméltósággal akar fegyelmezni. Derűs, vidám, életkedvtől sugárzó mibernek kell lennie a tanárnak, aki ha szükséges, tud komolyan is foglalkozni a tanulókkal. A tanítás és nevelés titka a tanár egyénisége. A tárgyi tudás, tárgyának szeretete és nemes lelkesedés hatja át azt a tanárt, aki valóban tanár és aki minden olyan tulajdonsággal fel van ruházva, amelynek birtokában művésze lesz hivatásának. Ha ezekkel a tulajdonságokkal nincs felruházva, akkor csak favágója a mesterségének. A szeretet az az ellenállhatatlan hatalom, amelyet sugároznia kell minden tanárnak. Ezek azok a lelki kincsek, amelyekkel minden tanárnak többé vagy kevésbbé rendelkeznie kell. Ezeknek a kincseknek a tanár számára olyanoknak kell lenniök, mint a szobrász vésőjének, mint a festő ecsetjének, mint a művész hegedűjének; fanatikus hittel kell a tanárnak csüggenie rajtuk, szeretnie kell, rajongania kell értük és bíznia kell bennük, ö neveli az ifjúságot valláserkölcsi, szellemi, lelki, nemzeti irányban. Ezek nélkül a lelki kincsek nélkül egyetlenegy nemzet sem lehet nagy, ezek. nélkül nem lehetnek az országnak kiváló mérnökei, bírái, hivatalnokai és általában az államnak vezető rétegei. A tanárnak a magával hozott értékeket állandóan csiszolnia kell egész élete végéig. A legtehetségesebb ifjú is tulajdonképpen egy_ nyers gyémánt, amelynek a színét, fényét, erejét, ragyogását az a tanár adja meg, aki lelkesedéssel, szeretettel tanítja a tárgyát, és aki ezeket a kincseket átviszi az ifjúságba, mintegy emanálja magából. A tanárnak ezáltal a folytonos csiszolómunkája által lesz az ifjú azzá, akiből Széchenyi minél többet kíván a magyarságnak: kiművelt emberfővé. Munkája döntő hatással van tehát az ifjú egyéniségére, jellemére, gondolkodására, nemzeti és családi felfogására és általában minden tulajdonságára. Ezért a tanár munkáját mindig belülről és sohasem kívülről kell nézni. Ami tudás szétsugárzik egy nemzetből, azt közvetve mindig a tanári és tanítói karon keresztül nyeri. Nem ok nélkül mondták annakidején, hogy a német iskolamesterek verték meg a franciákat. Mindezeket azért mondtam el, hogy rátérhessek dr. Domanovszky Sándor egyetemi rektor szavaira, aki sajnálattal állapította meg, hogy a tanári pályára menők mind kévesebben vannak. A következőket mondotta (olvassa): »A honorációr osztályból kikerült férfi tanárjelölt ma fehér holló.^ A középosztály ma már csak leányait adja erre a pályára. A tanári pályára vissza kell hódítani a középosztály fiait, akik lelkület és értelem dolgában erre a legalkalmasabbak. Ez a középiskolái tanár mai helyzetében és előhaladási lehetőségei mellett egyáltalában nem remélhető.« »A középiskolai tanárságot a legutóbbi 40 évben a kormányzat es a törvényhozás páratlanul elhanyagolta és más közalkalmazotti ágakkal szemben mélyen degradálta. Sorozatos jogfosztás és degradálás érte a tanárokat ép; pen azokban az évtizedekben, amikor a többi tisztviselői kategóriák szolgálati idejük leszál; lításával és kedvezmények elérésével anyagi helyzetüket fokonként megjavították. így állott elő a helyzet, hogy az egyetemi végzettséggel rendelkező tisztviselők közül a középiskolai tanárok kerültek a legmostohább elbírálás alá. Ez a mostoha sors elriasztóan hat s újabban az Eötvös-kollégisták meggondolják, • hogy kitegyék-e magukat sok és erős munka