Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.
Olalszámok - 1939-VIII-715
Az országgyűlés képvieelőházának 157, nevelőihez, hogy ne hagyjuk elkallódni a tehetségeket. A magyar tanítóság és a magyar vidéki papság mindig ott állt mentorként egy-egy tehetséges magyar gyermek mellett, azonban, sajnos, meg kell állapítani azt, hogy nincs egy átfogó intézkedés, amely a magyarság legértékesebb gyermekeit, a kisparasztságét és a mi szapora cselédségünk gyermekeit felhozhatná a nemzet kultúrájába. (Ügy van! Üp2f van! a jobb- és a baloldalon.) Mi lenne például akkor, hogyha egy ilyen radikális intézkedéssel köteleznék a konviktusokat, hogy a helyek 10 százalékát minden konviktus köteles önköltségi áron ennek a Horthy Miklósalapnak rendelkezésére bocsátani?' (Éljenzés és taps a jobb- és a baloldalon-) Akkor minden konviktusban előkelőek és egyszerűek között ott nőne fel az a gyermek, aki majd segíteni tudna nemzetének legelesettebb részén. (Meskó Zoltán: Ügy van!) Én nem akarom azt állítani, i. Ház, hogy csak a szegény gyermek tud dolgozni. Egy egyetemi tanárnak a gyermeke sokszor olyan körülmények közt nő fel, olyan műveltséget szerez, amelyet egy szegényebb sorsból felkerülő gyermek soha sem tud magának megszerezni, bármilyen nagy tehetsége is van, azonban állítom azt, hogy ezek a gyermekek, ha a kormányzat a kultuszminiszter úr felhívása értelmében a hónuk alá nyúl, meg tudják majd valósítani az egységes szentistváni szellemet, mert ezek fel tudják hozni, fel tudják emelni maguk után a nemzetnek legelesettebb rétegét, ahol a' magyarság tisztán él: a magyar kisparasztságot. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Itt van a bejáró gyermekek kérdése. Az ember szíve elszorul, amikor utazik és látja, hogy reggel 4—5 órakor sápadt arccal szállnak fel a gyermekek a vonatokra, azután este, sokszor késő éjszaka térnek haza, éhesen és fázva. A bejáró gyermekeknek ez a helyzete igazán nem a nemzet fiatalságának és gyermekeinek a megmentése. Az iskolaadót említette az igen t. előadó úr, hogy meg fogják szüntetni azt a lehetetlen helyzetet, hogy szinte megadóztat ; ák azt, akinek nagyobb a kultúrigénye. Ahol állami iskola van, ott uem kell iskolaadót fizetniök az embereknek, a híveknek, ahol pedig katolikus vagy református iskola van, ott fizetik adóban, kultuszadóban, illetőleg az iskolaadóban, egyházközségi adóban annak az iskolánk és tanítónak a fenntartási költségét. Ha már most egy községbe felekezeti iskola van, szinte destruálja azt a szellemet, amelyet a református vagy a katolikus vezetőség képvisel, az, hogy a szomszéd községben, amely ugyanolyan község, mint az övék, de ahol állami iskola van, nem kell iskolaadót fizetni, míg az ilyen községben sokszor súlyos terheket viselnek az emberek, örömmel hallottam az előadó úr előadásából, hogy a miniszter úr foglalkozik ezzel a kérdéssel és meg fogja oldani. Még egy gyakorlati konkrét kéréssel járulok a miniszter úrhoz az én fiatal barátaim nevében. A magyar tudósképzés az utóbbi időben elhanyagolódott, ezek az idők nem kedveznek a tudósképzésnek. Segítséget kérek ebben a tekintetben azoknak a fiatalembereknek a számára, akik hivatalokban ülnek, akik nem tudnak elmenni a levéltárakba kutatáist folytatni, mert amikor a levéltár nyitva van. akkor nekik a hivatalokban kell ülniök, pedig ezek lennének a legértékesebb tudósanyag, Ha például valaki történeti és jogtörténeti tanulmány okai: akar folytatni, ezt nem lehet levéltátri kutatás nélkül megoldani, már pedig a levéltárat lezár ülése 1940 november 21-én, csütörtökön. 715 ják akkor, amikor ezek a fiatalemberek kikerülnek a hivatalból. Egy inspekciós beállítása ezekben a levéltárakban igazán megfelelő intézkedés volna arra, hogy délután elmehessenek oda ezek a fiatalemberek és ott folytathassák kutató munkájukat. Mivel a kultnszkormány és az egész kormány vallás- és közoktatásügyi politikáját kereszténynek és nemzetinek tartom, a költségvetést ellenzéki létemre elfogadom. (Éljenzés és taps a jobb- és a baloldalon. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik a vezérszónokok közül? Megay Károly jegyző: Szabó Zoltán! Elnök: Szabó Zoltán képviselő urat illeti a szó. Szabó Zoltán: T. Ház! (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Jól esik mondanom, hogy előttem szólott t. képviselőtársaimmal, Makray és Vargha képviselőtársaimmal, főleg az utóbbinak beszédével szívvel és lélekkel egyetértek és amint már az előttem szólottak többen tették, elöljáróban én is néhány olyan gondolatot szeretnék felvetni, amely annak a tátrcának fontosságát akarja megvilágítani, amelyre a magyar lelkiség és a magyar szellemiség őrzése, nevelése és növelése közvetlenül és elsőrendűen bízatott. A nevelői hivatás és feladat olyan régi, mint az emberiség legrégibb közösségei: a család, a törzs, a nemzetség, a nemzet. Minden közösségben keletkezik és él egyfelől egy közös szellemi vagyon, másfelől valami különös szellemi érték is. Es minden nemzedékváltás az elé a feladat elé állítja az idősebb nemzedéket, hogy átadjon a hagyományokban összesűrűsödött minden egyetemes értéket az utána következőknek, de átadja a közösségi élet alapszükségletét alkotó funkciókat is, amelyek egyúttal tulajdonképpen ma is a fő- és alapfoglalkozások, a papi, a katonai, az orvosi, a tanítói, gazdasági, művészi hivatás gyakorlására alkalmas képességet. Idevesszük még a politikai képességet, azaz a közösségi vezetésre alkalmassá tevő képességet és egy mellékmondatban felvetjük, hogy nem kellene-e intézményesen gondoskodni arról, hogy a politikusok is neveltessenek, — nem akarok itt meariegyzéseket kockáztatni — és a politikai nevelés ne legyen gazdátlanul az úgynevezett életre és a jogi fakultásokra bízva. T. Ház! Mint láttuk, az első nevelő a csalód és az igazi nevelő azóta is bizonyos mértékig mindmáig szellemi atyja az ő neveltjeinek- A nevelői hivatás ma sem más, mint tovább adni a vallásból felülről adatott, de belülről is táplálkozó lelki kincset és a kultúrában belülről adatott, de felülről is táplált szellemi kincset, továbbadni úgy, hogy ne csak csorbulás nélkül átvegye az a nemzedék, amely egy egész generációval tovább megv. mint mi, ne csak átvegyen minden időtálló értéket hiánytalanul, hanem gondoskodjunk arról is, hogy ne csak meg tndja tartani, hanem gyarapítani, frissíteni és nemesíteni is tudja. Tisztelettel adózom minden hivatás iránt, de jólesik Bizonyságot tennem arról, hoer a nevelőnek olyan a < feladata, amely méltó árra. hogy egy teljes életet igénybe vegyen és kiváltság egy életnek ilyen szolgálatban való felemésztetése és niegáldoztatása. Nemcsak a nevelés legfőbb őrének és hivatásos gyakorlóinak, hanem a közösség minden felnőtti tagjának kötelessége a nevelői hivatás. Különösen sok esik ebből
