Képviselőházi napló, 1939. VII. kötet • 1940. szeptember 4. - 1940. november 19.

Ülésnapok - 1939-155

Az országgyűlés képviselőházának 155. Éppen ezért a fővárosnak nem érdeke, hogy szaporítsa a kórházi ágyakat, és ennek következménye az, hogy 1898 óta, az Uj Szent Jánoskórház felépítése óta, komoly, új kórházépítkezés tulajdonképpen nem történt. 1932-ben a Horthy Miklós-kórház felépítésével csak fiókosztályok keletkeztek, az ágylétszám azonban lényegében nem emelkedett, mert ugyanakkor, amikor ezt a kórházat megépítették, két másik kórházat, a teleputcait és a Régi Szent Jánoskórházat becsukták, úgyhogy az építkezések dacára az a helyzet, hogy míg 1923-ban a székesfőváros kórházaiban 6981 betegágy volt, addig 1940-ben az építkezések után ez a szám leesett 6413-ra, tehát az építkezések ellenére mintegy 400 ággyal csökkent a fővárosi kórházak ágylétszáma. Érthető az is, miért nem ambicionálja a főváros az ágyak szaporítását és a vidéki betegek felvételét. A főváros az államtól évente 7 millió pengő pausálé-összeget kap arra, hogy a vidéki betegek ápolási díját fedezze. Evidens, hogy, a fővárosnak az a célja, hogy lehetőleg minél kevesebb vidéki beteget helyezzen el, mert úgyis megkapja az átalányösszeget, másrészt pedig, hogy azok, akiket felvesz, lehetőleg olyanok legyenek, hogy az ápolási költség behajtható legyen rajtuk, mert akkor a főváros megkapja az ápolási költség egy részét s megkapja a 7 millió pengő pausálát is. Volt olyan év, amikor a főváros a vidéki szegény betegek ápolási díján félmillió pengőt keresett. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Szociális intézkedés! Szociálpolitika!) A fővárosnak ezt a kórházi ágyhiányát azonban még az is fokozza, hogy az államnak és a megyének kórházai nem épültek fel vagy legalábbis oly kis mértékben épültek fel, hogy ez nem elégíti ki a felmerülő szükségleteket. Ennek a következménye az, hogy a vidéki szegény betegek elhelyezése ma már teljesen lehetetlen. Merem állítani, hogy a kórházak arra az álláspontra helyezkednek, hogy, csak azokat a szegény betegeket veszik fel, akiknek fel nem vételéből botrány származnék, a többi beteggel pedig megkezdődik az elhelyezés óriási kálváriája. A szegény betegekkel tenniszeznek kórházról-kórházra, klinikáról-klinikára, (Palló Imre: Ezt csinálja az Oti. is!) amíg végül meg nem unja vagy bele nem fárad a beteg (Palló Imre: És bel a nem hal!) és minden gyógykezelés nélkül haza nem megy, vagy, az utcán nem szül, (Palló Imre: Vagy meghal!) nem is szólva azokról az esetekről, amikor olyan beteget kell elhelyezni, például tüdőbeteget, akinek betegsége hosszabb kórházi ápolást igényel. T. Ház! A közegészségügyi intézmények és a betegbiztosítás terén, merem állítani, teljes káosz, csaknem anarchia dühöng. Csaknem minden minisztérium kebelébe tartozik egynéhány biztosítási pénztár, közben pedig a magyar faluról teljesen megfeledkeznek. Megdöbbentő az a tervnélküliség, amely ezen a téren a kormány tevékenységét jellemzi. Az egységes, a magyar parasztságra is kiterjedő betegbiztosítás megvalósítása helyett megjelent az év elején a tuberkulózisról szóló törvényjavaslat. Ez később törvénnyé lett. Ennek a hivatása volna a tuberkulitikus betegek elhelyezéséről és izolálásáról gondoskodni. Az eredmény annyi volt, amennyit erre rászántak: 1,200.000 pengő. Kérdezem én itt a miniszter urat, *— és nagyon szeretném, ha választ is adna erre a kérdésemre — hogy tulajdonképpen mi történt a vidéki tuberkulotikus beülése 19W november 19-én, kedden. 58T tegek érdekében azóta? Mert ahogyan én a vidéket járom, azt tapasztalom, hogy ma éppen olyan nehézségekbe ütközik ezeknek a betegeknek az elhelyezése* mint azelőtt, A törvény előírja, hogy az ilyen beteget minden körülmények között ki kell hozni a környezetéből, izolálni kell, ha akarja, ha nem, el kell vinni. De hova vigyék? Nincsen megfelelő számú ágy, nincsen hely, ahol az, ilyen betegeket elhelyezhetnénk. (Palló Imre: Kiviszik a temetőbe!) De továbbmegyek: még a fizetőbetegeket sem tudjuk elhelyezni a tüdőszanatóriumokban, akik pedig naponta 10—15 pengő ápolási díjat tudnak fizetni. (Palló Imre: Gyógyul a magyar falu!) De hogyan is lehetne elhelyezni őket, ha Johan államtitkár úr »Gyógyul a magyar falu« című könyvében a következőket olvashatjuk. Ha el méltóztatnak olvasni ezt a könyvet a bal-, illetve a jobboldalon ülő képviselő urak (Felkiáltások jobbfelől: Elolvastuk!)* akkor rá méltóztatnak találni arra, hogy ő ebben a könyvben a következőket írja. A tüdőbetegek szama a régi Csonkamagyarországon 60.000 volt. Ezek közül évente 12.500 hal meg tüdővészben. Ha most tovább nézzük Johan államtitkár úi megállapításait, azt látjuk, hogy Magyarországon viszont csak 3700 olyan ágy van. ahova tüdőbetegeket el lehet helyezni. Ha még tovább olvassuk ezt a nagyértékű művet, akkor azt látjuk, hogy ezek között a betegek között is csak 3.5%-ban, maximálisan 5%-ban foglalnak helyet a vidéki parasztság egyedei, a mezőgazdasági munkások, mint betegek, pedig mindenki nagyon jól tudja, hogy éppen a vidék betegsége a tüdővész, a tuberkulózis. Tehát, ha csak azokat a súlyos betegeket akarnók elhelyezni, akiknek a betegsége halállal végződik, akkor is 6000 új ágyra volna szükség ahhoz, hogy ezeket izoláljuk, már pedig akkor még csak ,az izolálás történt meg,, de semmiesetre sem a gyógyítás a meglévő,, több mint 50.000 beteg részére. De ennek az 1,200.000 pengőnek a hovafordítása is helytelen, mert ebből 450.000 pengőt kapnak a tüdőgondozók, 750.000 pengőt pedig a •szanatóriumok. Ez az arány sem jó; 1:10 arányban kellene ezt adni, mert ha több tüdőgondozót állítunk feL akkor több a felkutatott beteg és a felkutatott betegeket elhelyezni nem tudjuk. Ha pedig ezt az arányt ebben a szűk keretben alkalmazzuk, ha félmilliót kap a tüdőgondozó, akkor minimálisan 5 milliót kellene kapniok a kórházaknak és a szanatóriumoknak. Az az elgondolás pedig abszolúte helytelen, hogy a tüclőbeteggondozók mellé 20—30 ágyas izoláló szanatóriumokat építsenek. Ezt Franciaországban már kipróbálták, de nem váltak be, mert ott meghalnak a betegek és az egész falut, mint biztos halálozó helyet tekintik és senki sem óhajt oda befeküdni. Egészen másképpen oldotta meg ezt a nagy problémát Olaszország, a fasiszta állam, ahol nem ilven látszati intézkedéseket hoztak, hanem ott tényleg minden tüdőbeteg elhelyezhető, az otthonmaradottakról az állam gondoskodik, az ápolás díját pedig tekintet nélkül arra, hogy gazdag, vagy szegény-e a beteg, egy esztendeig az állam fizeti. A szerves, átfogó, tervszerű egészségvédelem és betegségi biztosítás kiépítése helyett a kormány meglepett most bennünket egy új törvénnyel, az Országos Nép- és Családvédelmi Alappal, amelyre 60 millió pengőt elő is teremtett. Elsősorban is az, orvosi társadalom