Képviselőházi napló, 1939. VII. kötet • 1940. szeptember 4. - 1940. november 19.

Ülésnapok - 1939-153

Az országgyűlés képviselőházénak 153. ülése 1ÖU0 november 15-én, pénteken, H& a ruhát. .Mégis óránként 24 fillért kapnak csak, pedig az ipari pályákon, a gyáriparban és a kisipariban is 36 fillér a legkisebb órabér. T. Ház! Ezt a kérdést már nagyon sokszor a Ház elé hoztuk. Elmondottuk ezeknek a szegény embereknek a «érelméit Interpellációk formájában is, de t a mai napig süket fülekre találtunk. A probléma még ma is elintézetlen, sőt megfelelő formában talán választ sem kaptunk azokra a kérdésekre, amelyeket a miniszter úr elé terjesztettünk, pedig a pályamunkások 24 filléres órabérét igenis fel kell emelni. Mindnyájan tudjuk azt is, hogy a magyar államvasutaknál sok olyatn ócska ruha van raktáron, amelyeket a forgalmi személyzetre már nem igen lehet ráadni, ezeknek az embereknek viszont megfelelőek volnának. Itt volna már az ideje annak, hogy őket ezekbe az ócska ruhákba felöltöztessük, hogy ne saját pénzükön, abból a 24 filléres órabérből kelljen még ruházatukat is megszerezniök. De van itt egy másik kérdés is. A vasút kérdéséről már nem akarok tovább beszélni. Szinte "^azt mondhatnám, (mindenki ^előhozta a vasút kérdését s maga a miniszter úr is tisztában van azzal, hogy mi a vasút helyzete, mi baj van, mit kell orvosolni, hiszen számtalan esetben vittek hozzá küldöttségeket, a levelek és kérvények ezrei érkeztek hozzá, tehát a miniszter úr éppen úgy tisztában van a dolgokkal, mint ahogy mi vagyunk, csak a segítés marad el. T. Ház! Ilyen a postások helyzete is. Itt van a m. kir. posta műszaki osztálya. A műszaki osztály munkásait éppen olyan elbánásban részesítik, mint a pályamunkásokat. Ezek is éppen olyan ^idénymunkások, de ezeknek még kinevezés sem jár, ott lehetnek az egész életen keresztül, hiába várják a kinevezést, nem kapják meg. A távirdamunkások a pályamunkásokhoz hasonlóan, éjjel-nappal, vízben-sárban állandóan kinn dolgoznak a perifériákon, egész éjszakákon is, hiszen ha vihar jön, akkor a vezetékeket meg kell javítani, mindig ott lógnak az oszlopokon s mégis nagyon csekély fizetést kapnak. Hallottuk, hogy ezek az emberek most újévkor kapnak remunerációt. Nagyon szép, ha a munkát így megbecsülik és nagyon jó hatása van a remunerációnak, mert ez ösztönzi a munkásokat, a remuneráció kiosztásával kapcsolatban azonban nem találom meg az arányt, hanem óriási eltolódást látok. Azok a szegény emberek tudniillik, akiknek 100—200 pengő között mozog a fizetésük, 2—3%-ot kapnak, de azok, akiKnek a fizetése a csúcsponton van, 50—100%-ot kapnak. Az elosztás tehát nincs rendben, itt nem nagyon érvényesül a szociális elvj pedig itt nagyon hangoztatták, hogy a szociális intézkedések sorozatát hozza a kormány; itt nem veszek észre szociális intézkedést. T. Ház! Vannak itt más dolgok is: beszéltek itt a postamesterek kérdéséről is. Ezek a szegény postamesterek éppen olyan szakemberek, mint a postánál lévő tisztviselők, mert éppen olyan szakvizsgát tesznek, mint a postatisztek, fizetésük azonban egészen eltér azok fizetésétől. Nagyon jó volna, ha a miniszter úr ezeknek a kérését is jobban megnézné es ebbe a kérdésbe jobban belenyúlna, hogy így a postamesterekkel, azokkal a kis falusi postamesterekkel is, akik szakvizsgát tesznek s akiknek így éppen olyan képzettségük van, mint a postatiszteknek, azokhoz hasonlóan bánjanak a fizetés tekintetében is. T. Házi Beszéltek itt a Máv. pályafenntartási munkásainak sérelmeiről. Minthogy a pályamunkások ludták, hogy a kereskedelmi tárca keretében én is fel kívánok szólalni és ezt a kérdést szóvá kívánom tenni, megkerestek és egy kérvényt adtak a kezembe azzal, hogy azt juttassam egyenesen a miniszter úrhoz. (Mozgás a jobboldalon.) Ezt a kérvényt körülbelül 100—150 ember írta alá. Átadom a miniszter úrnak és nagyon kérem, vegye fontolóra s méltóztassék elintézni. [ Mivel a kormánnyal szemben teljes mértékben bizalmatlan vagyok, a tárca költségvetését nem fogadom el. (Felkiáltások jobbfelől: Nagy baj! Borzasztó nagy baj!) Elnök: Szólásra következik? Boczonádi Szabó Imre jegyző: Kátz Kálmán! Elnök: Rátz Kálmán képviselő urat illeti a szó. Rátz Kálmán: T. Ház! Mióta a második világháború kitört, a piacok megszűkültek. A táyoíi nyersanyagbázisok eltűntek és nem állanak többé rendelkezésre. Ez igen nagy bajt okozott sok ország ellátásában, így Magyarországéban is, amit nem akarok bővebben fejtegetni. i Felmerült itt tegnap a

/ kérdés: vájjon előrelátható volt-e a háború és kellett volna-e gondoskodni nyersanyagtartalékokról? Én azt gondolom, hogy előre lenetett volna látni máiévek óta, hogy egyszer leszámolásra kerül a sor, kitör a harc az elmaradt és megoldatlan problémák miatt s így bizonyos felelősség illeti mindazokat, akik a háborús veszedelem fennállása, óta^ nem gondoskodtak bizonyos tartalékolásokról. Természetes viszont az is, hogy ennek útját állotta az anyagi lehetőség is. Ez annál nagyobb baj, mert a ma már szinte pótolhatatlan nyersanyagbázisok jelentékeny része a tengerentúlon van Mint említettem, a külügyi tárcához való hozzászólásomban, éppen a gyapot az, ' amely rendkívül fontos szociális szempontból, mint népruházati és hadseregfelszerelési cikk, s ennek az elsőrendű vásárló piaca Amerikában, Missouri államban van. A második számú piac Egyiptomban, illetőleg Szudánban van. Már most az a kérdés: miért voltak a gyapot bázisok ilyen messze? Már régen, évtizedek óta alakult ki a gyakorlat, hogy ott vásárolták, amivel okai bizonyos banKtechnikai dolgok voltak, jobban kaptak ott hitelt és gyárainkat is így állították be az amerikai gyapot feldolgozására és később, amikör a gyárak bővültek, ehhez idomultak. Nagy baj volt tehát, hogy az állami beavatkozás már régen nem történt meg ezen a téren, hogy egészségesebb irányba terelte volna a textilipar fejlődését s így gondoskodtak volna arról, hogy közelebbi bázisok után nézzünk, hiszen ilyen volt Egyiptom, Szudánon kívül, Brit-India, Törökország és elsősorban most már évek óta Oroszország. Most belekapcsolódom az előttem szólott képviselő úr beszédébe, aki a Dunáról, a dunai legénység szociális kérdéseiről beszélt. En ezt annál is inkább fontosnak tartom, mert nézetem szerint a Duna magyar élettér elsősorban s nekünk, magyaroknak, ezen keresztül kell megkeresni az új versenyanyagbázisokat. Csakis keletre fordulhat tekintetünk, mert hiszen nyugatra és délre teljesen el vagyunk zárva. A Dunán még mindig kijuthatunk a Fekete-tengerre és érinthetjük Törökország és Dél-Oroszország s a Kaukázus kikötőit. De mióta elkészült a Volga—Don-csatorna, azóta, bár szinte groteszkül hangzik, ha itt Magyarországon Budapesten egy tenger járó hajóra, mondjuk az Etelére, vagy más hasonlóra: fei-