Képviselőházi napló, 1939. VII. kötet • 1940. szeptember 4. - 1940. november 19.

Ülésnapok - 1939-152

386 Az országgyűlés képviselőházaik -152. illése !

í%0

l novemb&r• 1^-én, csütörtökön. bízottja, Franehet d'Esperay tábornok azt kívánta, hogy csapataink vonuljanak vissza, akkor nemesakhogy visszavonultak, hanem átadtak mindent, átadták az északi és a keleti részeket is. (Egy hang a jobboldalon: Ebből lett Trianoni) Ebből lett Trianon. De az ország lassan feleszmélt, lerázta bitorlóit a magyar nemzet és a magyar nép megkínzott lelkéből lángolva csapott fel az öröm, amidőn körülbelül egy esztendővel ezekután a gyászos események után^ bevonul Budapestre legendás szürke lován a szegedi fővezér. (Nagy tans.) Ott volt a nyomában egy maroknyi kis csapat, mai honvédségünk magva. Magyarok voltak és ha kicsiny is volt a csapat, de örült a lelkünk és boldogok voltunk, hogy végre Linder szavainak varázsa megtört és ismét láthattunk katonákat, magyar katonákat! (Élénk taps.) Sajnos, Trianon átka követte a linderi kijelentést és sokáig tartott, míg hadseregünk valóban kifejlődhetett És mintha hosszú álomból ébredtünk volna fel, midőn most őszkor lent voltunk Erdélyben és ptt láttunk csapattest fpWnnnl^ esapa+test után, láttunk remek felszerelést, láttuk a péld'fegyelmet, a magyar hadsereget és ma is a fülembe cs,eng még az a kiáltás, amely ott férfi és nő, gyermek és aggastyán száján egyaránt elhangzott: »Éli

en a magyar hadsereg!« Ügy hangzott ez, mint egy gyönyörű nagy magyar ima, hiszen Uram Istenem, valamennyien tudtak azt, hn<?y les7, egv^zer magyar feltámadás bíztunk abhan, s ime itt volt! Körülöttünk voltak évekig állig fegyverheii a kisantant államai. Először cérniróztak minket, tiatávzárral, fenyegetésekkel, később KZ^D szóval kívántak minket berkeikbe belehúzni, de mi nagyon jól tudtuk, hogy nem ©z lesz aT. útja a feltámadásnak, mert a magyar feltámadás útja az erő, melynek kifejezője nem lehet más, mint az a magyar katona, akit mi Erdélyben láttunk felvonulni. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Huszonkét év alatt ez a nemzet sokat felejtett, de ma lelkünkben térjünk vissza egy pillanatra ahhoz az emberhez, aki honvédségünk mai alapjait lefektette, Oümhöis rWr^ahrra:. És nekem eszembe jutnak boldogult vezéremnek szavai, amelyeket néhány hónappal a halála előtt, amikor Füreden felkerestem, mondott nekem. Néhánv bombavető repülőgép repült el a szanatórium fölött és akkor a már csak suttogni is alig tudott, öreg katona magához hívott és azt mondta nekem: Látod, jönnek a német bombavetők; erről nem lehet beszélni, de valamikor erről fognak a legtöbbet írni. Ti még nem tudiátoK. imert titok, de a honvédségnek letektett^maz alatnait! Ezért ma, éppen a honvédelmi tárca költségvetésének tárgyalása alkalmával szeretettel kell gondolnunk arra az emberre (Űay van! Űay van!), aki módot talált arra, hogv a Ház és a külvilág előtt a költségvetés tételeiben el tudja dugni a szükséges Összegeket és azokból titokban úgy meg tudja teremteni ezt a honvédséget, hogy 1937 őszén, az olasz király ittlétekor mindenki meglepődött a látottakon. \ügy van! Űpv van!) Télies elismeréssel kell adóznom a honvédelmi miniszterek iránt, akik az azóta eltelt hat esztendő óta oly jól sáfárkodtak azokkal az összegekkel, amelyeket a Ház nekik megszavazott és amelyeket a névtelen adófizető polgár nem egykönnyen, de jó szívvel aűott a honvédség számára. Jó szívvel adtuk, biankó-váltót adtunk és Erdélyben láttuk a biankó-váltó beváltását, {ügy van! Ugy van! Taps.) Nagyon jól tudjuk azt, hogy ez a magyar teítámadás útja és tudjuk azt is, hogy hadseregünk, ha kell, meg fogja mutatni azt is, hogy itt van erő, és ha kell, akkor más úton, azaz harcolva is tudunk visszaszerezni területeket. Az az ünneplés, amelyben honvédségünk Erdélyben részesült — lehet, hogy ez talán subjektiv felfogás és érzés, de úgy hiszem, — nemcsak nekik szólt, de szólt annak is, akit ők szimbolizáltak, a névtelen magyar katonának, (Ugy van! Ugy van!), szólt azoknak a katonáknak, akik négy és fél évig künn voltak a világháborúban, akik négy és fél éven át csak kötelességet ismertek és akiknek soraiból több mint kétharmad millió ember nem tért többé vissza. T. Ház! Nekem az az érzékem, hogy nekünk azt a szimbolikus tapsot és üdvözléet, amelyet akkor a Károlyi-kormány a mi gvőztes hadseregünktől — katonailag igenis győztünk akkor is — megtagadott: azt a meggya^ázást, amely akkor katonáinkat ért, talán úgy tudtuk volna lee-jobban letörölni, ha most a dicsőséges erdélyi bevonulás alkalmával ott a csapatok élén vonultattuk volna fel a háborús kitüntetésekkel díszített frontharcos alakulatokat. Én példa ni szerettem volna ott látni a monarchia egyik legjobb ezredének, a 82-es székely bakáknak egy különítményét. Láttam ezeket a fiúkat nem egyszer kinn harcolni és felemelő lett volna a magyar honvédség részére, ha az apák is ott masíroztak volna fiaikkal, ha mindjárt mint veteránok is, ha ők is kanták velnn tapsot, ők, akik az ezeréves tradíció szolgálatában védték a hazát és életüket nem kímélték azért, hogy fiaik valamikor dicsőségesen és vérontás nélkül tudjanak arra a területre bevonulni. És szerettem volna ott látni — talán legelsősorban — a háborús rokkantakat is, mert igaz ugyan, hogy akik a világháborúból hazajöttek, azok végeredményben lélekben mind rokkantak voltak, a »diadalmas forradalom« megölte bennük a hitet minden iránt, ami szép, de annak az embernek, aki ép és egészséges, aki munkájában megtaláHa önmagát, annak az isteni Gondviselés örök bölcsessége megadja azt, hogy elfelejti^ azt, ami rossz és csak az marad meg a lelkében, ami szép. De t. Ház, aki testi fogyatékossága folytán nem tudja felejteni azt, hogy min ment át. annak a részére én a /magyar nemzettől több megértést szeretnék kérni. Itt talán meg kell említenem azt, hogy én nem azért beszélek, mert rokkant vagyok. (Helyeslés.) Én tényleges tiszt voltam és az én részemre a legnagyobb kitüntetés az, hogy a háborúban áldozatot tudtam hozni. Az én szememben ez kitüntetés és boldogság. De én tényleges voltam, de sokkal többen vannak olyan rokkantak, akik nem voltak ténylegesek s akiket a háború polgári foglalkozásból rántott ki a katonaéletbe és akik rokkantságuk folytán többé nem tudták folytatni^ előbbi foglalkozásukat. Ezzel egyrészt ken vérkeresetüktől estek el, sok esetben pedig elestek még többtől, attól, hogy az őseiktől örökölt tradíció alapján folytassák munkájukat s ez vonatkozik a magyar parasztságra. A magyar hadirokkantak megadással és szó nélkül vették tudomásul éveken át, hogy az állam szinte csak alamizsnaszerűen tud róluk gondoskodni. Nehéz volt itt az ország helyzete. Azóta sokminden javult, de egy dolog feltűnt nekem a honvédelmi tárca bizottsági tárgyalása alkalmával, amikor egyik képviselőtársam azt vetette fel, hogy a repülők támogatására vezessenek be külön bélyeget. Ak-