Képviselőházi napló, 1939. VI. kötet • 1940. május 30. - 1940. július 23.

Ülésnapok - 1939-110

Az országgyűlés képviselőházának 110. ülése 191*0 május 31-én, pénteken. 39 megfordul Eger várában, a belépőjegye mellé megkapja Gárdonyi Gézának »Egri csillagok« című müvét olcsó 20 filléres kiadásban, s azt hazaviszi. Tíz esztendő alatt azok a gyermekek és hozzátartozóik, anyjuk, apjuk, nagynénijük, stb-, tehát 10 millió ember elolvasta volna Gárdonyi könyvét. Méltóztassék elképzelni, hogy a magyar közszellem tisztítása szempontjából, mit lehetett volna ezekkel az ártatlannak látszó eszközökkel elérni. (Igaz! Ügy van! — Taps a jobboldalon.) Mélyen t. Ház! Még egy szempontra leszek bátor felhívni a figyelmet és nagyon sajnálom, hogy éppen ennél ilyen kevesen vagyunk. Szent István birodalmáról beszélünk. Csodálatosnak tartom, hogy ennek ellenére még mindig nem tudunk a korszerű alkalmazások terén elszakadni azoktól a negatívumoktól, amelyekhez ragaszkodva Szent István birodalmát sohasem fogjuk teljessé tenni. Még mindig telve vagyunk olyan tanulmányutakra vonatkozó szándékokkal, amelyeknek célja a külföldi nyelvek megismerése. Egyszer már végre szembe kellene néznünk azzal a kérdéssel, hogy a magyar népnek első és utolsó kötelesség© végig az egész ábécé sorrendjén az, hogy magyarul kitűnően tudjon, de ha megtanult becsületesen magyarul, akkor a szentistváni birodalom nyelveit tanulja. (Elénk helyeslés a jobboldalon és a középen.) Nemcsak a középiskolai és a főiskolai oktatás, hanem elsősorban a nyolcosztályos elemi iskola hivatott arra, hogy itt is új közszellemet teremtsen. Erre a szentistváni birodalom földrajzi és_ néprajzi adottságai adnak lehetőséget. Itt termesztésen nem a nyelv akadémikus műveléséről van szó, nem is arról, hogy az illető tökéletesen tanulja meg, hanem arról, hogy a nyelvtanulás és -a nyelv használata révén a népismertetéssel kapcsolatosan olyan közszellemet teremtsünk, amely a Szent István birodalmában együttélő idegenajkú testvéreinket, ruténeket stb, magyar testvéreinkkel egy közös új szentistváni elgondolásban hozza össze. Ez csak úgy képzelhető el, ha ismerjük egymás nyelvét. (Ügy van! Ügy van! — Helyeslés.) A földrajzi adottságok alapján igazán nem tartozik a lehetetlenségek közé az, hogy a Felvidék szláv- és tótlakta vidékein a szlovák nyelvet, a ruténlakta vidéken, ezen a földrajzi sávon a rutén nyelvet, azután a román, horvát, szerb vagy német nyelvet, annak tanítását kötelezően vezessük be. (Élénk helyeslés .— Taps a középen.) Itt, ismétlem, nem arról van szó, hogy tudományos képzettséget merjünk vagy akarjunk adni, — rá fogok térni arra is, hogyan kell nekünk ezekről a féltudományos vagy tudományos nagyképűsködésekről leszoknunk, — (Egy hang a, középen: Bizony!) de gyakorlati lehetőségek szerint valósítjuk meg a feladatunkat most, amikor egy ilyen új oktatási rendszer van kialakulóban a nemzet egyetemére kiterjedő módon. (Ügy van! Ügy van!) Hiszen az elemi iskolában kezdi a maga alapműveltségének megszerzését a leendő főiskolás, a leendő miniszterelnök is. (Ügy van! ügy van!) T. Ház! Van ebben valami célszerűség is. Bármilyen módon gondoljuk a szentistváni területek visszaszerzését, méltóztassék elhinni, a szentistváni birodalomban használatos idegen nyelveken (beszélő tízezer vagy húszezer magyar hamarabb szállja meg azt a területet, mint milliós hadseregek, sőt f nemcsak megszállja, hanem meg is tartja: és ez a lényeges. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Fel kell hívnom itt a figyelmet egy korszerű javítás és reform lehetőségére, arra, hogy adjunk végre helyet az énekoktatásnak. De ne helyezzük a súlyt a négyszólamú énekoktatásra. Tessék elképzelni, kevés tanító is van, s a gyakorlatban négy szólam tanítására négyszer annyi idő kell. Nem is beszélve arról, hogy a négyszólamú éneik nem is magyar jellegű, én csak a praktikus oldalát nézem a dolognak. Ugyanazon idő alatt négyszer annyi éneket lehet megtanítani, ha azt az éneket csak egy hangon tanítjuk. Azt sem kell fejtegetnem, hogy az énektanításnak nem az a lényege, hogy kristálytiszta, művészi, operaházi énekeket adjunk szabályos skála-oktatással, hanem az énektanítás első rendeltetése az, hogy a gyerek érezze, amit énekel. Tudja a szöveget és a szöveg mellett lássa a gondolatot. Amikor a magyar földről, a magyar búzáról, vagy a magyar galambról énekel ílZ cl gyermek, legyen előtte az a magyar galamb, legyen előtte az a ringó magyar kalász. (Helyeslés. — Palló Imre: Ne tandalokat énekeljenek!) Ugyanezt kell csinálnunk a táncoktatással is. Csodálatos, hogy ez a tér is mennyire elhanyagolt. Én gyakorlati tapasztalatból beszélek, mert mi a magunk szerény körében 15 esztendő keserves, egyedülálló munkájával kísérleteztük ki ezeknek a kérdéseknek a megoldását. Tudjuk tehát, hogy mit lehet elérni, de éppen ezért tesszük ezt nagyon szívesen közkinccsé és igénnyé. Most, amikor megindítjuk a nyolcosztályos elemit, vessünk végre már egyszer számot azzal, hogy a gyermek nem tud valamit megszeretni, amire nem tanítják. Ne csodálkozzunk azon, hogy a falusi nép is elhagyja a maga táncát, hiszen a mi kitűnő úri népünk sem táncol magyar táncot. (Palló Imre: Hamar elfáradnak bele! — Egy hang balfelől: Vitustáncot táncolnak!) Magától értetődik, hogy a kölcsönhatás itt is megvan. Vezessük hát vissza a falut végre a maga táncához, a maga énekéhez, a maga népszokásaihoz, a maga kultúrájához és művelődéséhez. Ezekből merítsünk anyagot. Én a nyolcosztályos elemiről szóló törvényjavaslatot azért tartom sorsdöntő és honvédelmi javaslatnak, mert kellő végrehajtás mellett lehetővé teszi azt, hogy a mélybe való nyúlással, a társadalmi kapillaritás számara utat adva, egészséges, alulról származó tehetségeket vigyen fel a gazdasági és egyéb középiskolákba, hogy megvalósíthassa elemeiben, lényegében és vezetésében is azt a magyar életet, amelyet mi is meg akarunk teremteni. Mélyen i Ház! A szakosításról kívánok © bevezető gondolatok után szólni és itt csak örömmel állapíthatom meg, hogy — mint ahogyan bevezetőmben is utaltam reá — a törvényjavaslatnak éppen ez az ereje. A mezőgazdasági szakoktatás állapotától, illetőleg a mezőgazdaság állapotától függ az ország sorsa. Ez le nem tagadható tény. (Sigray István: Agrárállam vagyunk!) Az elmúlt húsz esztendő alatt — helyesen méltóztatott közbeszólni, mert hiszen a lakosság 51%-a ma is a földből él — (Ügy van! Ügy van!) azt tapasztaltuk, hogy amíg az ország összlakosságának, ha jól emlékszem, 8'6%-át kitevő értelmiségi karnak pótlására 70—80—90.000, szóval közel 100.000 középiskolás jeleuti a szukkreszcencia lehetőségét, addig az 51%-ot kitevő agrárlakosságnak közel 6000, pontosabban 5800 mezőgazdasági szakiskolás fiatalja van. Ha megfordítanám a tételt és az értelmiségi középiskolás utánpótlás arányát vetíteném ki a mezőgazdasági lakosság 51%-ára, akkor 260.000-nek kellene lennie a mezőgazdasági szakoktatásban részesülő emberek számának ahhoz, hogy