Képviselőházi napló, 1939. VI. kötet • 1940. május 30. - 1940. július 23.
Ülésnapok - 1939-123
Az országgyűlés képviselőházának 123, ülése 1940 június 26-án, szerdán. 367 nít. Egy nagy nyaralótelepet éipítettek az Északi-tenger partján 16 kilométer hosszúságban iskolákkal, üdülőkkel és kényelmes, tiszta, egészséges szohákkal ellátott nagy szállodában várják a munkásokat és gyermekeket, akik nyaralni vagy az évi munka fáradalmait kipihenni odamennek. Ezen a téren is igen szükséges lenne, hogy ne csak a gyermeknyaraltatásról gondoskodjunk, hanem emeljük ki a dolgozót, a munkást is, ha csak nyolc napra is, környezetéiből, a rossz bányalevegőből, a vegyészeti gyár rossz levegőjéből vagy a forró öntödéből és vigyük el az ország más tájékára, hadd ismerjen meg més embereket, s felejtse el egy esztendő fáradságos munkájának gondjait. A megindult zöldkeresztes és más akciók eredményét nem akarom lebecsülni, ehhez sem tvolt azonban eloígendői pénz. Ezeknek az' akcióknaki még r további tökéletesítését, bőví 1tését és fejlesztését tartom szükségesnek. Meg kell akadályozni, hogy a magyar gyermeket fiatal, kiskorában, mondjuk 8—Í0— 12—15 éves korában a szülők munkára fogják be. Sajnos, a mai viszonyok között még a legtölhb ihblyen. különösen a mezőgazdaságban, az egészen kiskorú gyermekeket is munkára kényszerítik, munkába viszik a szülők, pedig ugyanakkor a kis tinót esetleg nem fogják be, mert valahogy az állatot többre, értékelik. Ez elég szomorú dolog. Igen sok szülőnek, akinek ipari vállalatba kell járnia dolgozni, meggyűlik a baja a gyerekekkel. Mit csináljon a gyerekekkel, amíg ő dolgozik? Olaszországban és Németországban a nagyüzemekben igen szép gyermekotthonokat építettek. A gyárak bejáratánál óvónők és nevelőnők átveszik a szülőanyától, a szoptatós anyától a kisgyermeket, megfürösztik, kis ágyacskába fektetik, minden gyermek kap egy számot a nyakába, az anyának meg adnák egy kis érmet, amely éremre rá van írva, hogy hány órakor kell lejönnie szoptatni és az üzemből azt az anyát akkor leengedik. Az anyatejet nem leihet pótolni semmi mással, az anyatej a legdrágább és a legértékesebb. Ha mi is azt akarjuk, hogy anyatejen felnőtt egészséges magyar ifjúság serdüljön ki ebből a magyar földből, akkor az ilyen lehetőségeket két kézzel kell megfogni és anyagiakkal dotálni. Viszont meg vagyok arról t is győződve, hogy nagy ipartelepeinknek módjukban fog állani ilyen gyermekgondozóhelyekiet létesíteni, hiszen ez nem kerül borzasztó nagy összegbe. Mert ha az az anya nem tudja a gyermekét senkire ráhagyni, akkor ráhagyja a 2—5—4--5 éves másik kisgyerekre s rájukzárja az ^ ajtót. Számtalanszor támadt már tűzeset ebből kifolyólag. A napközi otthonok és a csecsemő gondozók szaporítását tehát erőltetett mértékben kell eine folytatni. Az Alföldön az egyes falvak, tanyák nagy távolságra vannak egymástól, orvos csak tízhúsz kilométernyire van, gyógyszertár ugyanilyen messze, a bábaasszonyt is messze kilométerekről kell hívni. Kívánatos Jenné ilyen helyeken ®ok-sok egészséges szülőház felépítése, ahol fürdőkád van. ahol azt a szülőanyát meg lehet füröszteni, hogy gyermekét, azt a leendő magyar katonát, azt a későbbi magyar adófizető polgárt tiszta levegőben, jó és egészséges napfényes szobában hozza világra, indiának egyik részében az a régi felfogás iiralkodik, hogy a nő a szülés idejében tisztátalan, ezért a szülőanyát ki szokták kergetni a patak vagy a 'folyó partjára és bizonyos idő elteltéig vissza sem engedik a tanyára. Ammt egy orKÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ VI. vosi könyvben olvastam, ezen a vidéken óriási a gyermekhalandóság. Nekünk viszont megvan a lehetőségünk arra, hogy tisztességes, tiszta szülőházakat építtessünk a tanyákon. Ez nem kerül olyan nagy költségbe, de az államnak, illetve ennek az Alapnak kötelessége lehetővé tenni, hogy az a szülőanya, akinek nincs pénze orvosra, bábaasszonyra és patikára, ezeket a szüiőothonban ingyen vehesse igénybe. Javasolnám ezenkívül tehetségkutatók kiküldését a falvakra, a magyar földre. Hiszen annyi sok magyar érték, festő, szobrász, író, költő és más tehetség kallódik el a magyar ugaron azért mert nem volt, aki őket 8—10—12 éves korukban felfedezze és iskolázáshoz segítse! Megint arra hivatkozom, hogy nálunk, Csonka-Magyarországon nagyon kevés az internátus, a bentlakási lehetőség, az alapítvány, ahol szegénysorsú, teljesen földhözragadt gyermekek végigtanulhatnák a gimnáziumot. így nagyon sokan több kilométerről jának be gimnáziumi tanulmányaik elvégzésére. Még diákkoromból emlékszem arra, hogy voltak osztálytársaim, akik naponta 10 kilométert tettek meg a gimnáziumig és ugyanannyit vissza. Hogyan tudjon ilyen körülmények között az a fiatal, serdülő gyermek éjszaka tanulni, hogy másnapra mégis készen legyen tanulmányaival 1 ? Igaz, volt egy osztálytársam, aki 10 kilométerről járt be és mégis mind a nyolc osztályon keresztül színjeles tanuló volt. Egy másik konkrét javaslatom! lenne az öreg és elaggott dolgozók számára menházak alapítása és azoknak a társadalom és ezen alap által való támogatása. Nem szabad megtörténnie annak, hogy aki egy életen keresztül becsületesen, a legjobb akarattal dolgozott, vagy akart dolgozni, de hol volt munkája, hol nem, az útszélen legyen kénytelen meghalni vagy koldulni álljon ki. A koldulás a legnagyobb szégyen, mert lealázza az embereket r és ezért a magyar társadalomban a koldulási rendszert végérvényesen el kell törölni. - A törvényjavaslat nagyon helyesen jegyzi meg, hogy a közszolgálat egyes ágaiban alkalmazott tisztviselőktől bizonyos szociális képzést kell megkövetelni. Ez valóban helyes. Hiszen az egyenesen lehetetlenség, hogy aki mondjuk egy városban elvégezte az iskoláit és ott nőtt fel, hirtelen bekerüljön a vármegyei vagy városi adminisztráció szolgálatába és ő, aki addig szociális kérdésekkel talán soha nem foglalkozott, aki a nyomort nem ismeri esnem tudja, mit jelent egy anyának az az érzés, amikor gyermekei reggel kenyeret kérnek és nincs, — befolyást gyakorolhasson az életre. Ezért nagyon helyes elgondolás szociális tanfolyamokat rendezni az egyetemen, vagy az egyetemmel párhuzamosan. Ezzel kapcsolatban hivatkozom egy igen üdvös német rendelkezésre. A mi napisajtónk is ismételten írt már arról, hogy a német birodalomban egyes magasrangú állami tisztviselőket, miniszteri tanácsosokat, magasrangú mérnököket négy hétre egyszerűen kirendelnek egy bányába, vagy egy gyárba munkásnak, azok ott munkásfizetést kapnak és mint munkások kötelesiek dolgozni azért, hogy megéhezzék a munka értékét, hogy a munkát értékelni tudják és más szemmel tudják majd elbírálni az alulról feltörő panaszokat és fájdalmakat. Van azonban Németországban egy másik igen érdekes berendezés is, az úgynevezett Volksgemeinschaftsbildung, a népközösségkép56
