Képviselőházi napló, 1939. V. kötet • 1940. február 27. - 1940. május 21.
Ülésnapok - 1939-99
Az országgyűlés képviselőházának í házakra, másfelől pedig a téglából, kőből vagy más szilárd anyagból épült házakra vonatkozóan a községek lélekszáma szerint állapíttati'k meg az adótételek egy bizonyos skálája, fel egészen a tízezer főnyi lakosságot magukban foglaló községekig bezárólag. Bár teljes mértékben nyugtázom — és örömmel nyugtázom — ebben a tekintetben a pénzügyi kormány áldozatkészségét, amely abban mutatkozik meg, hogy ezen a címen 'körülbelül 1,100.000 pengő adómérséklést engedélyez, pedig ha valaha, úgy ma a pénzügyi kormánynak minden fillért alaposan meg kell néznie, lemondhat-e róla s többnyire be kell azt hajtania a legerőteljesebb eszközökkel is, mégis más oldalról talán szabad felvetnem a bizottsági vita számára már most olyan gondolatokat, amelyeknek mérlegelését az ügy és a magasabb célok érdekében kívánatosnak, szükségesnek tartom. Ez az, hogy itt is és a javaslat más részében is valahogyan nem tartom tökéletesen szerencsésnek azt a kategorizálást, (Matolcsy Mátyás: Abszurdum!) amely a lakosság lélekszáma szerint állapítja meg a tételes adóösszegeket. Em tekintettel arra, hogy nem sok különbség van pld. egy 6000 főnyi lakosságú vagy 500 főnyi lakosságú községben egy-egy vagy kétszobában élő kisember életnívója között, más megoldást is el tudnék fogadni, ha a kormány a magáévá tenné. Vájjon nem látszanék-e helyesebbnek a kérdést úgy megoldani, hogy a különböző fokozatú tételek a 10.000 főnyi lakosságú községeket bezárólag a szerint állapíttatnának meg, hogy a községekben mennyi az agrárlakosság és mennyi az iparforgalmi lakosság. Sok olyan kisebb község van, amelynek iparforgalmi jellegű lakossága van. Az ilyen községekben megvan a mód többet fizetni házadóban. Hiszen ott a lakosság általában többet keres, nagyobb a forgalma, több a lehetősége kinek-kinek a boldogulásra. Ha megvolna a mód a kérdésnek ily értelmű rendezésére, azt hiszem, a valóságban azt a célt érné el a t. kormány, amely minden bizonnyal előtte lebeg, hogy a szegény falusi népesség adóterhét csökkentse. Ebben a csökkentésben — ismétlem mégegyszer — nem lehet különbséget tenni a szerint, kit milyen lakosságú községhez köt a sora, a lényeg az, hogy a lakosságnak milyen életlehetőségei vannak, ezt a foglalkozási jelleg inkább kifejezi. Van itt azonban még egy momentum, amelyre szintén fel szeretném hívni a t. Ház figyelmét. Katasztrófa az, ami Magyarországon a lakásépítkezések tekintetében van. Légiója van azoknak a vályogból, föltből készült lakásoknak, amelyek talán gyorsan adnak lehetőséget az embernek arra, hogy fedél alá ke rüljön, amikor egy család elindul az útján, de viszont sok más szempont, főkép a közegészségügy szempontjai megkövetelik és kívánatossá teszik, hogy a lehetőséghez mérten szilárdaJbb anyagból épüljenek a házak. Én tehát azt gondolom, indokolt és helyes volna premizálni a kőházak építését azzal, hogy ezek számára ugyanazon adótétel állapíttatnék meg, mint a földházak számára. (Matolcsy Mátyás: Itt megfordítva van!) Nem kétlem, hogy ennek hatása az egész magyar jövő szempontjából kívánatos és rendkívül örvendetes volna. (Zaj. — Elnök csenget.) A javaslat szerint azoknál a házaknál, amelyek a község középpontjától távolabb esnek és amelyekben nyáron munkásnép lakik, az egyébként leszállított adótételeknek csupán a fele fizettetnék. Ebben a pillanatban^ feltornyosul előttem egész nagy jelentőségében a . ülése 1940 április 23-án, kedden. 267 legnagyobb magyar problémák egyike, a tanyakérdés. Mert elsősorban a tanyákról van itt szó, azokról a tanyákról, amelyeknek gyakran a kultúrától, a közegészségügy ápolásának lehetőségétől távoleső népe verejtékes munkával, reggeltől éjszakáig tartó fáradsággal dolgozik a magyar közgazdaság, a magvar ma és holnap érdekében. (Ugy van! Úgy vàn!) Én nem tudnék sajnálni semmiféle kedvezményt, amelyet a tanyai lakosságnak a kormány megadna. (Helyeslés a középen.) Éppenséggel nem látnám azt lehetetlennek, hogy ebben a vonatkozásban még egy lépéssel tovább menjen a t. kormány és rászánja magát arra, hogy a falu központjától messzebb, távolabb eső házaknak s különösen a tanyai lakóházaknak adóját teljesen engedje el, ugyanarra a mintára, mint amikor a kormány bölcsessége folytán a napszámosok által birtokolt egyszoba-konyhás lakások adója töröltetett el. (Helyeslés a baloldalon.) Most önkénytelenül a házadó kérdésével is kényteilen voltam foglalkozni. De amikor ezt tettem, már átsiklottam beszédemnek arra a gondolatkörére, amellyel nagyon alaposan szeretnék foglalkozni. Bár szilárd hitem az, hogy a pénzügyi kormány szempontjából az adópolitika problémái elvileg nem lehetnek szociális, hanem csak pénzügyi kérdések, mégis az idők parancsoló szava következtében, úgy, mint más államokban, nálunk sem csukhatja be szívét a pénzügyi kormány a szegényekkel, a sokgyerekűekkel szemben, midőn az adórendszert kiépíti vagy pedig annak intézkedéseit átalakítja. T. Ház! A javaslatban különböző fokozatú családvédelmi intézkedéseket látok. Ha valahogyan ezeket az intézkedéseket kategorizálni akarnám, azt mondhatnám, hogy vannak benne elsőfokú intézkedések, vannak benne másodfokú intézkedések és vannak benne olyanok, amelyek látszólag talán nem a családvédelem célját szolgálják, holott lényegben és valóságban mégis ennek az annyira fontos gondolatkörnek szolgálatában állanak. T. Ház! Elsőfokú, és ennek következtében, mondhatnám talán, gyengébb ütemű családvédelem jelentkezik a javaslatnak abban a részében, amelyben a pénzügyminiszter felabtalmazást nyer arra, hogy azoknak a házbirtokosoknak az érdekelt házadójánál, akiknek házaiban a cselédek nem számításával a-gyerekek száma legalább fele az ott lakóknak, kedvezményt tudjon biztosítani. A kedvezmény mértékét nem ismerem, valószínű azonban, hogy komoly elgondolás áll az intézkedés mögött. T. Ház! Ügy érzem, hogy erősen rá kell mutatnom egy olyan körülményre, egy beteges tünetre, amelynek fennforgásával szemben jogos haraggal és méltatlankodással kell kiállnia minden jóérzésű magyar embernek és amelynek eltiprására minden eszközt meg kell ragadni. Arról van most szó ugyanis, hogy bizonyos adókedvezményt adjunk annak a háziúrnak, aki beengedi házába a többgyermekes családapákat. Fokozott mértékben jelentkezik ez az elgondolás akkor, amikor olyan lakások után, amelyekben két vagy több gyermek van, a házadóból 5 százalékot, stb. elenged a pénzügyi kormány. Nekem az a véleményem, hogy egy házbirtokos számára nem büntetés, hanem öröm az, ha házában gyermekkacaj hallatszik, (ügy van! Ügy van! a középen.) ha abban a házban mosolygó kisgyerekek raja szaladgál fel és alá. Ennek következtében aztán nagyon méltánylandó adóintézkedéseknél fontosabb volna annak a
