Képviselőházi napló, 1939. V. kötet • 1940. február 27. - 1940. május 21.
Ülésnapok - 1939-94
Az országgyűlés képviselőházának amikor már 17—18 pengőre emelkedett fel a csöveskukorica ára, ami megfelel mintegy 21—22 pengős árnak morzsolt állapotban, a falusi kisgazda 85—95 fillérért volt kénytelen félig hizlalt hízóit eladni. Addig, amíg ez az eset előfordul, és megismétlődik és addig, ameddig az az eset fog előfordulni és megismétlődni, amit jártam-kelteimben hallottam, hogy a falusi kisgazda kénytelen az újszülött malacokat vízbe fojtani, mert nincs biztosítva, hogy olyan árat tudjon kapni az általa felnevelt malacokért, amely ár meghaladja az anyával feletetett takarmányok értékét. Addig niába hoz ide a Ház plénuma elé a mélyen t. földmi vei ésügyi miniszter úr bármilyen nemes intencióktól eltelt törvényjavaslatot, isimétlem, az nem fog sikert hozni a mezőgazdasági termelés terén. örömimel vettem tudomásul a föl dm ível ésügyi minszter úr ő nagyméltóságának azt a kijelentését, hogy az év folyamán tárházhálózatot fog létesíteni, amely tárházhálózat keretében mentesíteni akarja a helyet adni nem tudó falusi kisgazdát attól, hogy a piszkos zsidó kereskedők árletörése által olcsóm legyen kénytelen a csöves tengerit eladni. Az elmúlt év őszén láttam és magam győződtem ímeg arról, hogy az egyik vidéki nagyvárosiban az egyik zsidó kereskedő 8 és fél pengőjével körülbelül 80 vágón kukoricát vásárolt össze. Tudjuk nagyon jól, hogy a tavalyi rossz tengeritermés következtében hány kisgazdát csonkított meg és rövidített meg ezzel a 80 vágón kukoricával aíkkor, amikor az általa 8 és fél pengővel megvett csöves kukorica ára három hónap alatt 17 és 18 pengőre emelkedett fel. Éppen ennek tudatában nagyon értékelem és örömmel vettem tudomásul a földimívelésügyi miniszter úr kijelentését, hogy ez a jövőben nem fog bekövetkezni. Mélyen t. Ház! Mindezeknek mérlegelése után ezt a javaslatot — pártom nevében is kijelentem — nem azért nincsen módomban elfogadni, mintha mem volna bizalmunk a földmi vei ésügyi miniszter úr ő nagyméltósága és kiváló munikatársainak tudása és értéke iránt, de azért nines módomban elfogadni, mert ez az általam megvilágított 68 millió pengő nem tud az ország gazdasági érdekeinek fejlesztésére olyan generális intézkedéseket; hozni, amelyek biztosítanának bennünket arról, hogy ebben az országban a szorgalmas falusi magyar kisgazda mindenkor megtalálja munkálkodásának gyümölcsét. (Éljenzés és taps a szélsöbaloldaIon.) (Az elnöki széket Törs Tibor foglalja el.) Elnök: Szólásra következik? Kovách Gyula jegyző: Pápai István! Pápai István: T. Képviselőház! Tatár leune igen t. képviselőtársam a törvényjavaslat bírálatánál azt az egyéni véleményét fejezte ki, hogy a javaslatot nem fogadja el azért, mert az abszolúte rossz., A kép viselői véleményalakítás jogát én is követvén, méltóztassék megengedni, hogy ezzel szemben én pont az ellenkezőt állítsam. Méltóztassék megengedni, hogy kijelentsem, hogy én igenis, hálás köszönettel elfogadnám a javaslatot akkor is, ha azon az oldalon ülnék, amelyen Tatár képviselőtársaim, nem pedig véletlenül ezen az oldalon, mert a javaslatot feltétlenül jónak és üdvosneík tartom, és mint ahogy a részletes vitában a bizottsági előkészítés alkalmából kifejtettem ? egyenesen sorsdöntő jelentőségűnek 94, ülése 1940 április 2-án, kedden. 147 tartóim éppen a kisember érdekében, akiért ez a javaslat alkottatott. Amikor a földhözjuttatás törvényét tárgyaltuk ebben a Házban, sok szó hangzott el itt arról, hogy melyik birtok termel többet és melyik birtokkategória: a lklsbirtok-e vagy a nagybirtok. Sok szó esett arról is, vájjon azt a kisembert, akit a törvény alapján földhöz juttatunk, hogyan támasszuk alá megfelelő jövedelmekkel, bevételekkel, hogy meg tudjon élni, hogy a kiosztandó földön családjával együtt boldogulást tudjon magának teremteni, ahban azonban valamennyien megegyeztünk, hogy az állatmennyiség ^tekintetében — kikapcsolva a minőség kérdését — a kisbirtok határozottan fölényben van a nagybirtokkal szemiben, hiszen a statisztika állapítja meg, hogy az állatállomány 80%-a a kisbirtok javára esik. Kétségtelen dolog, hogy a kisbirtok állatból többet tart, többet nevel. — sajnos, bizony csalk »tart« — mint a nagybirtok. Megállapítván azonban azt, hogy a számbeliség dolgában nem is állunk nagyon rosszul, rá kell mutatnom arra, hogy szükséges annak az állatnak az értékesítési és értékbeli nevelése is. A statisztika adataira vagyok bátor hivatkozni, amikor megállapítom, hogy Magyarországnak a dunántúli részem 912.179 szarvasmarhája van, amiből egy négyzetkilométerre 24*7, ezer lakosra pedig 336*1 esik. Ezzel szemben az Alföldre 606.608 szarvasmarha jut, amely számból egy négyzetikilométerre 14'1, ezer lakosra pedig 117*9 esik. Vagyis az Alföld lényegesen keveseibb marhát tart, mint a Dunántúl, még pedig sokkal nagyobb területen, mint amilyenen a Dunántúl tartja a marhaállományát, mint ahogyan erre később rá fogok mutatni. A legelőknél ugyanis az a helyzet, hogy a Dunántúlnak 2,103.235 hold szántója mellett 303.06S hold a legelőterülete és ebből összesen 356 hold szikes, az Alföldnek pedií? 2,808.691 hold szántója mellett 505.187 hold a legelőterülete és ebből 329.793 hold a szikes. Ez a két szám megmutatja a túl a tiszai részek nyomorúságának legfőbb okát. mert méltóztassanak megengedni, hogy én rövid felszólalásomban főleg a tiszántúli részek nyomorúságára és elhagyatottságára mutassak rá. (Halljuk! Halljuk!) Abban tehát megegyezünk, hogy állatunk számbelileg meglehetősen sok van, bár nem elég, mert hiszen messze vagyunk attól, hogy elég legyen, imég többnek kellene lennie, első törekvésünknek azonban annak kellene lennie, hogy meglévő állatállományunk minőségbeli javítására helyezzünk súlyt ; mert a tiszántúli részen különösen a Kunságon és a Hajdúságon egyenesen elszomorító állapotokat láthatunk. Ha összehasonlítást teszünk a dunántúli és a tiszántúli részek között minőség tekintetében, azt látjuk, hogy a Dunántúl kétségbevonhatatlanul felette áll a Tiszántúlnak. A Dunántúl marhaállománya minőségi nívó tekintetében határozottan sokkal magasabban áll. mint a Tiszántúlé, ami természetes is. mert hiszen a Dunántúlon a természeti adottságok, a legeltetési viszonyok, a legelők jósága, továbbá az importra felhasználható nyugati államok közelsége előbb késztették az érdekelteket állatállományt javító intézkedések megtételére. A Dunántúl szarvasmarhaállománya a tiszántúli részek nvomorúsága számára valóban minta lehet. Eppenúgy minta flehet, mint ahogyan minta a. dunántúli, erdőkkel szegélyezett, folyókkal, patakokkal tarkázott, nyáron is zöld, kitűnő legelő a Hortohágv szikes, száraz, kórós, aszályos, íkánikulás legelőjével szemben.
