Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet • 1939. december 12. - 1940. február 16.

Ülésnapok - 1939-84

530 Az országgyűlés képviselőházának 84. nyadát kapta vissza a befizetett összegnek. Az 1922 előtti biztosításokra az 1928:XII. törvénycikk kimondotta a valorizációt, amely 5%-ot készpénzben és ezenkívül bizonyos mennyiségű hadikölcsönt biztosított a félnek. Sajnos, ebből sokan a mai napig még az 5%-ot sem kapták meg, hogy pedig ezekkel a hadikölcsönökkel mi történt, azt nem. tudjuk, erről a biztosítottak milliós tömegei semmiféle felvilágosítást nem kaptak. A 196/1923. számú kormányrendelet 33. §-a arról intézkedik, hogy a biztosítási díjtételek V2%-a a biztosítási felügyelet részére befizettessék. Ez a/ összeg így nagyon alacsonynak, talán filléres tételnek látszhatik, ha azonban megnézzük a biztosítások sokszáz milliós öszszegét, akkor látjuk, hogy bizony jelentékeny tételek kerülnek ebből az állami felügyelet javára. Ezekből a tételekből korszerűvé és olyan méretűvé lehetne tenni ezt az ellenőrzést, amilyennek valóban lennie kellene. Az 1936/4800. sz. és az 1938/9380. számú miniszterelnöki rendelet elrendeli azt, hogy a felügyeleti díjból megmaradó felesleges tételeket kis bukott egyesületek, társaságok szanálására kei i fordítani. Sajnos, éppen az utóbbi időben fordultak itt elő olyan esetek, amikor — mint például a Phönix biztosító társaság bukása esetében — a közönség, a biztosítottak tömege 5 millió pengő kárt szenvedett, ez a bukás tehát ennyi nemzeti vagyon tönkretételét jelentette. A biztosító társaságok haszna különféle tételekből adódik és pedig elsősorban a félbehagyott biztosításokra befizetett összegek megmaradásából, azonkívül abból, hogy a tűzkár és más ilyen hasonló biztosításoknak körülbelül csak 60%-át fizetik ki, míg az összeg többi része, mint a statisztika mutatja, nagy általánosságban megmarad a biztosító társaságoknak. Van azután egy másik probléma, a viszontbiztosítás, amely valutaüzletekre, magyar vagyonok külföldre való átutalására ad alkalmat. Igen megfontolandó lenne, hogy amikor a biztosító társaságoknak nyereségeik vannak, egyáltalában szükség van-e külföldi viszontbiztosításra. Magyarországon 30 biztosító társaság van. Ezek a viszontbiztosítást szerintem belföldi viszonylatban el tudnák látni. Van ezeken kívül^ valami 800—1000 temetkezési egyesület, biztosítóegylet és néhány nyugdíj-, tűzkár- és állatkárbiztosító egyesület. Ezek kis, inkább szociális egyesületek és egyesületecskék, amelyek a belügyminiszter úr felügyelete alatt állanak. Ha már most tény az, hogy a biztosítótársaságok milliós tételeket keresnek, mert meglehetős nagy; összegek maradnak meg náluk és van az országiban egész sereg állami, illetőié/? az állam felügyelete és ellenőrzése^ alatt működő biztosító intézetünk, mint például az Oti., Mabi. és hasonlók, — kérdem, nem volna-e célszerűbb az egész biztosítási szakmát nacionalizálni, s nemcsak a felügyeletet adni az állam kezébe, hanem magát a biztosítás lebonyolítását is az állam számára biztosítani. Meg vagyok róla győződve, hogy ezen keresne az a szerencsétlen magyar állam, amelyet eddig az általa adott különféle kedvezmények révén minden oldalon csak kiszipolyoztak, de keresnének szociális alapon a kisemberek is és nem érhetnék őket olyan kártevések, amilyeneket például a valorizáció folytán szenvedtek vagy amire példát a Phönix bukása alkalmával láttunk. ülése 19 UO február 15-én, csütörtökön. Ha azonban nem is veszi az állam teljesen amaga kezébe a biztosítás üzleti és technikai részét úgy, hogy annak financiális részét is, ellenőrzését

(

is maga vállalja, akkor legalább azt az ellenőrző szervet, amelyet ez a törvényjavaslat felállított, olyan szervvé kellene tenni, amelynek feltétlenül megvan a kellő tekintélye, s amely a biztosított kisembereknek, általában a biztosítottaknak érdekeit minden körülmények között szem előtt tudja tartani és az erre kiadandó rendelkezéseket könyörtelenül végre is tudja hajtani. r En nem akarom a magyar tisztviselői kart, akár miniszteriális, akár nem miniszteriális tisztviselői kart, lebecsülni vagy bármivel is meggyanúsítani, de nem helyeslem azt, — amit nemrégiben említettem egyik képviselőházi beszédemben — hoigy amikor az egyik nagy altruista intézményünk vezérigazgatója körülbelül évi 100.000 pengőt keres, ugyanakkor az ő végrehajtó orgánumai, akik kijárnak vidékre, hogy az ottani szerveket ellenőrizzék, 180—250—300 pengős havi fizetést kapnak. Nem helyeslem azt, hogy ha kiküldünk egy tisztviselőt a külső biztosítási szervek ellenőrzésére, vájjon nem forog-e fenn csalás, lopás, sikkasztás és egyebek esete, akkor nem adunk neki olyan fizetést, amely elegendő volna arra, hogy abból az ő egészhónapi távolléte alatt itthon maradt családját tisztességesen eltartsa. Ezek a -biztosító vállalatok, amelyek milliós és százmilliós tételekkel dolgnoznak, az 1875. évi kereskedelmi törvény alapján begyakorlott tisztviselői karral dolgoznak. Ez a szaktudással rendelkező tisztviselői kar ismeri a könyvelés ezernyi kifürkészhetetlen útját, tudja jól, hogy el lehet könyvelni egyes tételeket úgy, hogy két esztendő múlva talán maga a vezérigazgató sem tudja magát kiismerni benne. Éppen ezért nem tartoni célszerűnek, hogy ezeknek ellenőrzésére egyesztendei gyakorlattal bíró fiatal tisztviselőket küldjünk ki, olyanokat, akik a fogalmazási kar legalacsonyabb fizetési osztályaiban szerepelnek. En nem ismerem pontosan a fogalmazási kar fizetési viszonyait, de úgy tudom, hogy körülbelül 180^-200 pengőnél kezdődik a fizetésük. Ha én most ezekhez a vállalatokihoz, mint államhatalom, azért küldök oda egy embert, hogy a főkönyvelő naplóiba, titkos jegyzeteibe vagy noteszeibe nézzen bele, attól az embertől meg kell kívánnom azt, hogy olyan tapasztalattal, 'olyan tudással rendelkezzék, mint az a főkönyvelő, akinek feladata a titkolt tartalékoknak, a titkolt nyereségeknek elrejtése, de legalább is olyan fizetést kell neki adnom, hogy az az ember anyagilag független legyen, hogy hozzá merjen nyúlni mindenhez s ne féltse az állását vagy tekintélyét senkitől, semmiféle vezérigazgatótól vagy nagyhatalmú embertől. En megbízom a magyar tisztviselői karban, elismerem, hogy becsületes, jószándékkal dolgozik, de az volna a tiszteletteljes kérésem velük kapcsolatban: mérlegeljük azt a kérdést, vájjon elegendő-e a fogalmazási kar alacsonyabb fokán levő tisztviselővel ellenőriztetni az ilyen, raffinériával, szakismerettel (bíró biztosító vállalatokat. Ma, ahogy én tudom, az utóbbi időben egy revizor havi tiszta jövedelme körülbelül 300—500 pengőre telhető, a könyvelőé 300 pengőre, s tudom, hogy itt Budapesten a napi kiszállási díjuk 1 pengő 20 fillért tesz ki. Ha már nem hozhatunk a biztosításra egy összefogó végleges törvényt, azt szeretném, hogy ezek a tisztviselők ne ilyen kis fizetésekkel, hanem leg-