Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet • 1939. december 12. - 1940. február 16.
Ülésnapok - 1939-66
36 Az országgyűlés képviselőházának 66. ülése 1939 december 13~án, szerdán. nyugtató tudat erre a nemzetre az, hogy a magyar kormány most megjárja az unifikálás fáradságos, felelősségteljes útját és azon bizonyára olyan bőséges tapasztalatokat szerez, amelyeket Isten segítségével a nemsokára visszakerülő további részek unifikálásakor a nemzeti közösség érdekében hasznosítani tud. ÍUgy van! Ügy van! — Taps a jobboldalon és a középen. — Felkiáltások: Minél előbb!) T. Ház! Bármennyire elutasítom még a lehetőségnek a gondolatát is magamtól, de a hivatkozott nyiiságnál és Őszinteségnél fogva mégis foglalkoznom kell még egy vonatkozással, amelyet már fel is vetettek a mai tárgyalási napon, tudniillik, hogy nem lehet-e ebbe a javaslatba valami taktikát, valami politikai taktikai célzatot belemagyarázni. Az én meggyőződésem szerint nem lehet. Szükségesnek tartom azonban ezt a rövid feleletet egészen röviden, egypár szóval megindokolni. Nemzeti vágy ma, hogy a közigazgatás a rohanó élethez közelebb kerüljön. Mindenki gyors, a lehetőségig olcsó, áttekinthető és hatékony közigazgatást akar. Ennek a nemzeti akaratnak jobb ismerője, mint a belügyminiszter úr, nincsen. (ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Ö az, aki ismeri a magyar köizgazgatás egész helyzetét, ő az, aki ismeri ennek a közigazgatásnak öszszes hibáit (Gruber Lajos: Az van bőven!) és bizonyára ő az, aki tudja a javítás módozatait, útjait is. (Gruber Lajos: Nem nagyon erőlteti meg magát!) Törvényi tanúbizonyságom van nekem arra, hogy én ezeket itt a mélyen t. Ház színe előtt elmondhatom. A belügyminiszter úrnak a közigazgatás reformjára vonatkozó alapelgondolásait az 1933, évi XVI. te. már törvénybe iktatta. Arról, hogy ez a törvény nem kerülhetett végrehajtás alá, hogy ez a törvény nem válhatott alapjává egy belőle kibontakozó, átfogó, széleskörű nagy közigazgatási reformnak, arról a belügyminiszter rír őnagy méltósága nem tehet. Minthogy azonban az itt tárgyalás alatt álló javaslattal a közigazgatás mezejének csak az önkormányzati része van szoros összefüggésben, visszatérek a szűkre szabott keretek közé és még egypár szóval igénybe veszem a mélyen t. Ház szíves türelmét. Boldogult gróf Tisza István az önkormányzatról a következőképpen vélekedett (olvassa): »A valódi, tartós és bölcs szabadságnak legjobb iskolája az önkormányzat. Szükséges ez virágzó nagy nemzeteknek, de mennyire nagyobb szükségünk van rá nekünk, akik oly csekély erővel állunk oly nagy feladatok előtt. Erőnket, képességeinket fejlesztenünk kell minden irányban és ezt mi sem eszközli oly hatékonyan, mint egy eleven, lüktető, municipális élet, amely a nemzet összes osztályainak érdeklődését a közügyek iránt felkelti, a politikai kötelességérzetet fejleszti s megadja a közügyek intézésének a gyakorlatát«. Az önkormányzat örökéletű igazsákai ezek a szavak. Most méltóztassanak megítélni azt, hogy ezektől az örökéletű, igaz szavaktól mennyire tér el a belügyminiszter úrnak a közigazgatás municipális részéről vallott véleménye. A belügyminiszter űr a közigazgatási reform elgondolásánál ezt a reformot egyik alappillérként a decentralizációra kívánta felépíteni, ez pedig magyarul annyit jelent, mint az önkormányzatok erősítése. (Helyeslés a jobboldalon.) A belügyi tárca költségvetésének tárgyalása alkalmával a belügyminiszter úr az önkormányzat rendíthetetlen hívének vallotta, magát és talán még jól méltóztatnak emlékezni a szavaira is, de méltóztassanak megengedni, hogy emlékezetbe idézzem, hogy a belügyi tárca általános vitájában a belügyminiszter űr a következő nyilatkozatot tette (olvassa): »Az autonóm élet a legalkalmasabb nevelő eszköz az állampolgároknak, a hazafiaknak és a közért munkálkodni akaró embereknek a nevelésére.« (Igaz! Ügy van! a jobbolaalon.) »Ha nem adunk az embereknek módot arra, hogy végigjárják községükben az elemi iskoláját, vármegyéjükben a középiskoláját a közélet szolgálatának, akkor odajutunk, hogy nem fogunk megfelelő embereket kapni az állam vezetésére.« (Ügy van! Úgy van! a jobboldalon.) »Kötöm magam ahhoz, hogy az autonómiák neesak megmaradjanak, hanem egészségesen fe>ilesztessenek is, hogy az autonómiák azokat a feladatokat, amelyek valóban az ő hatáskörükbe valók és amelyeknek a megoldására ők a legalkalmasabbak, minden súlyos állami gyámkodás, gátlás és befolyás nélkül tudják megvalósítani.« (Helyeslés és taps a jobboldalon.) Mélyen t. Ház! Aki a magyar önkormányzatról így vélekedik, aki a magyar állameszme szolgálatának egy jelentékeny részét ;Í megerősített, eleven, duzzadó élettel eltöltött autonómiákra kívánja bízni, azzal szemban — az én meggyőződésem szerint — a legméltaílanabb eljárás, ha fel is tételezzük azt, hogy az autonómiákkal szemben taktikázni kíván. (Úgy van! jobbfelől.) Mélyen t. Ház! Pártom és a magam nevében kijelentem, hogy a javaslatot általánosságban elfogadom. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon és a középen. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: A vezérszónokok közül 1 szólásra következik? • < • Porubszky Géza jegyző: Közi Horváth József! Elnök: Közi Horváth József képviselő urat illeti a szó. Közi Horváth József: T. Ház! Előttem szólott t. képviselőtársam szavaiból örömmel hallottam az autonómiák dicséreiíét. Ugyanezt a dicséretet hallottam Budinszky igen t. képviselőtársam szájából is. Ez a hang azért jóleső, mert Magyarországon a legutóbbi évtizedekben szokássá vált, hogy az autonómiákról, mint a feudalizmus, a maradiság, a korszerűtlenség fellegvárairól beszélnek. Egészen a legutóbbi időkig, ha a közigazgatásban hibák voltak, kormány és ellenzék, a kormány akkor, ha meginterpellálták, az ellenzék a választások után, de mindegyik egyformán az autonómiai közigazgatást okolta. Hosszú évtizedeket mondottam, mert hiszen efß a centralista irányzat visszanyúlik az 1848-as országgyűlés idejébe. Már akkor az autonomista párt mellett erős centralista irányzat lépett fel. 1870-ben a XII. törvénycikk megalkotásában a kiegyezés után még «egyszer győzött a municipalista párt. Később azonban a centralizmus aimyira megerősödött, hogy bár a Szapáry-féle javaslat csak az általános tárgyalásig jutott el, utána mégis, részletekben ugyan, de lépésről-lépésre vissza kellett vonulnia az autonomista irányzatnak. Egymásután vették ki az autonómiák hatásköréből a különféle feladatköröket, egymásután foglalt el az állami közigazgatás mind nagyobb és nagyobb területedet, mindig több és több intézményt. Mondom, nem lett törvény a Szapáry-féle javaslatból és nem lett törvény az 1914-es Sándor-féle javaslatból sem. De amit ők nagy vonalakban, egyszerre akartak meg-