Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet • 1939. december 12. - 1940. február 16.

Ülésnapok - 1939-81

Az országgyűlés képviselőházának 81. láthatjuk azt, hogy ezek a munkászavargások kisebb részben izgatásból, de nagyobb részben mindig valami jogos alapból indultak el. Ha az ember kibogozza ezeknek historikumát és belelát az aktákba, akkor szomorúan látja, hogy nálunk a múltban a munkáskérdés jó­részben rendészeti kérdés volt, nem szociál­politika, mint amilyet most a jelenlegi föld­mívelésügyi miniszter úr egymásután ideho­zandó törvényjavaslataival meg akar valósí­tani. Érdekes és értékes eleme ez a nép a ma­gyar fajnak először is azért, mert ezek az alföldi munkások mind tiszta magyarok, (Ügy van! jobbfelől.) másodszor azért, mert ezek szaporák, a fajfenntartás szempontjából ki­válóan nagy értéket képviselnek, harmadszor pedig azért, mert nagyon sok kiváló ember vain köztük. Ismertem egy földmunkást Cson­grádról, aki nem egyszer volt az akkori föld­mívelésügyi miniszter úr előtt is, amikor szak­kérdésben véleményt kellett mondani. Higgadt­ságát és nyugodtságát mindemkor megcsodál­ták mindazok akiknek alkalmuk volt vele be­szélni. Nagy értékek vannak ebben a nép réteg­ben s ezeket a magunk fajtájának jövendője szempontjából is megfelelő támogatásban kell részesítenünk, hogy minden értéket ki tudja­nak magukból termelni. (Kovarcz Emil: Meny­nyi érték kallódik el!) T. Ház! A mezőgazdasági munkások legelső munkatársai a gazdának, a birtokosnak. Nem fogható az ő munkájukhoz sem á gépeknek, sem másnak a munkája, mert az a munkás, aki a technikai munkán felül az eszével is ott van a munka végzésénél, nagy erő és nagy érték a föld megmunkálásában és nagy érték annak a birtokosnak a szempontjából, akivel együtt munkatársként dolgozik. (Ügy van!) T. Ház! Eszembe jut Vadnay Andor, a híres munkásbarát csongrádi főispán, aki gyö­nyörű könyvében — »A Tiszamellékéről« — megírta a csongrádi munkások sorsát és hely­zetét. Megható, hogy negyven esztendővel ez­előtt ez az ember milyen világosan látta en­nek a munkásságnak a helyzetét és milyen vi­lágosan körvonalazta már abban az időben a jövendő teendőket is. De hivatkozom egy má­sik főispánra is, Szabó Sándorra, aki szintén Csongrádon volt főispán. Ö abban lelte örö­mét, hogy vasárnap délutánonként elment a munkáskörökbe ér előadásokat tartott a mun­kásoknak. Meg is volt mind a kettőnek az eredménye abban az időben. (Wirth Károly: Borbély-Maczky megteszi-e?) Az utóbbi évek nehéz gazdasági és mun­kásügyi viszonyai arra bírták a munkásságot, hogy a falvakat, a mezőgazdasági munkát otthagyva, a városokban igyekezzenek elhe­lyezkedni. Sajnos, olyan hatalmas városba­özönlés folyik ebben az országban, hogy ha az ember ezt a számok világánál meglátja, egé­szen elszörnyülködik. Az 1930- évi népszámlá­lás szerint 126.000 munkás vándorolt el a Du­nántúlról tíz esztendő alatt, 45.000 ment el az északi részről és 94.000 az Alföldiről. Ezek nagy része Budapest felé vándorolt. Egyedül Budapestre 75.000 munkás jött ebben a tíz esz T tendőben és érdekes, hogy az 1930. évi nép­számlálás alkalmával Budapesten 78.000 mun­kanélkülit írtak össze. Budapest lakossága a legutóbbi négy esz­tendő alatt 55.000 lélekkel szaporodott. Ebből csak 1634 főnyi a születések útján történt sza­porodás, tehát 53.000 a bevándorló. Ha ezt a négy évre vonatkozó adatot 10 évre vetítjük ülése 1940 február 9-én, pénteken. 471 át, akkor azt látjuk, hogy ebben az arányban 100.000 embernél több vándorolt volna be elmé­letileg ez alatt a tíz esztendő alatt Budapestre. 1930-tol 1940-ig 152.000-rel szaporodott Budapest lakossága. Ebből csak 5% esik a természetes szaporodásra, a többi mind bevándorlás útján történt szaporodás. Ha mármost azt nézzük, hogy a 2000 lako­son aluli községekben, amelyek mind mezőgaz­dasági jellegű községek, a lélekszám szerinti szaporodás 1920-tól 1930-ig 647.000 löt tett ki s ennek körülbelül a fele ment el ebben az idő­ben a falvakból, akkor szomorúan kell meg­állanunk emellett az óriási vándorlás mellett, amely a vidékről a fővárosba, a nagyobb vá­rosokban és főleg a gyáripari központok felé irányult. Arra kell törekednünk, hogy a becsületes magyar munkás a jövőben _ sohase lehessen sem alanya, sem tárgya az izgatásoknak. Ki kell emelnünk őket abból a keretből, amelyben mindenféle izgatási módszerekkel lehet Őket sokszor a maguk jobb meggyőződése ellenére nemzetellenes propagandával megfertőzni. Nem szabad engednünk és nem szabad tétle­nül néznünk azt sem, hogy ez az elvándorlás a falvakból ilyen nagy mérveket öltsön. Buda­pest nem tudja elhelyezni ezeket az embereket, nem tud nekik munkát adni s ezért itt lesznek osak igazán proletárokká, itt kerülnek olyan nyomorúságos helyzetbe, hogy az ember szíve megesik rajtuk, amikor látja őket. A mező­gazdaság szívesen fizet bármilyen nagy munka­bért abban az esetben, ha olyan rentábilis a, termelés, hogy ezt a munkabért a mezőgazda­ság elbírja. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Meg kell állapítani, hogy az utóbbi évek alatt kétségkívül bizonyos javulás észlelhető a me­zőgazdasági termelésben, a búsa, a cukorrépa, a dohány, az olajosmagvak, a takarmány félék, stb. ára emelkedett, úgyhogy mindjobban és jobban lehetővé válik, hogy a munkaadók a mezőgazdasági munkásakat jobban tudják fi­zetni, ahogy erre az utóbbi időben példa is volt. Azt is meg kell azonban állapítani, hogy az utóbbi években a mezőgazdasági munkások elől tölbb munkaalkalom kiesett; kiesett pél­dául szőlővidékeken a földfordítás, amely ak­kor volt szükséges, amikor szőlőt ültettek vagy pedig gyümölcsösöket telepítettek. A szőlőtele­pítési tilalom folytán ma csak felújtás lehet­iséges és új területeken csak csemegeszőlőt le­het telepíteni, tehát az a nagymértékű szőlő­telepítés, amely ősszel és koratavasszal a ho­moki szőlővidékeken sok embeimek adott ke­nyeret, ez a munkaalkalom most megszűnt. Nagyon érdekes megállapítani az 1939. évi statisztika alapján, hogy például az Alföldön, ahol a legnagyobb mértékben van összezsúfolva a mezőgazdasági munkásság, van a legkeve­sebb gyáripari alkalom arra, hogy a munká­sok kenyeret tudjanak keresni. A Dunántúlon 1939-ben 922 gyáripari telep volt üzemben, az Alföldön, Budapesttel és környékével együtt, 2806. Ha levonjuk ebből Budapestet és Buda­pest környékét, akkor csak 736 gyáripari telep marad, az Alföldön tehát kevesebb, mint a Du­nántúlon, holott az utóbbiaknál sokkal nagyobb területű. Ha a munkások számát nézzük, ugyanez a helyzet. De nézzük a kifizetett munkabérek össze­gét. A Dunántúlon kifizettek munkabérre 48"5 millió pengőt, az Alföldön pedig — Budapestet és környékét figyelmen kívül hagyva — ki­fizettek 20 millió pengőt, a nagy Alföldön te-

Next

/
Thumbnails
Contents