Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet • 1939. december 12. - 1940. február 16.
Ülésnapok - 1939-79
Àz országgyűlés képviselőházának 79. àeinmi mást, csak egyet, azt, hogy a mi munkánkat értékeljék, becsüljék és bennünket nehezebb viszonyok közé ne hajtsanak, mint amilyenek a mi életviszonyainkon és munkánkon keresztül kialakulhat. Ez az időpont igen fontos a magyar munkásság történetében, mert ez az első konkrét eset, amikor a mezőgazdasági munkásság jogot kívánt a nemzet életélből és sajátmagát is a nemzet-test szerves részének tekintette. De továbbmegyek e fejtegetésben és áttérek a következő korszakra, mégpedig Mátyás király korára. Mátyás király koráról aránylag igen sok legendát tudunk, gyermekkorunkban is olvastunk róla és jól emlékszem arra a mesebeli szép történetre, amelynek címe ez volt: Mátyás király Gömörben. Ha egy kicsit elgondolkozom ennek a szinte legendaszerű történetnek a magván, — és érdemes elgondolkozni, mert ezeknek a meséknek és legendáknak mindig megvan a maguk legtbensőbb és legmélyebb értelme (Ügy van! Ügy van!) — akkor azt látom, hogy azzal, hogy Mátyás király akkor Gömörben a rendekkel és nemességgel bement a szőlőbe és elkezdett kapálni, mi tulajdonképpen megelőztük a világ valamennyi államát, mert már akkor a munkaállam fogalma, a munkaállam első csirái bontakoztak ki Mátyás király idejében. Természetes dolog, hogy Magyarország mezőgazdasági struktúrája abban az időben meg sem közelítette a mai formákat. Mi állattenyésztő nép voltunk és amennyiben a munkásság, a zsellérség problémáit kellett vizsgálni, kutatni, kétségtelen dolog, hogy mindig az állattenyésztéssel összefüggően kellett ezekben a kérdiésekben dönteni. És mit látunk? Az a Máxyas király, aki elsőnek hozta elő ebben az országban a munkaállam gondolatát, szükségesnek tartotta, hogy a pásztorkérdóst rendezze. Ennek a pásztorkérdésnek rendezésélben találjuk meg első csiráit a létminimumprobléma megoldásának is. Ha felolvasom, hogy mi volt a pásztor minimális bére, amelyet Mátyás király megállapított (Halljuk! Halljuk! a középen.) és ha ezt összehasonlítom ezekkel a mostani bérekkel, akkor azt hiszem, bizonyos kiábrándulást kell éreznünk a mai korral szemben. A pásztor egyéni bére vfolt egy arany forint, egy tehén, felsőruha, harisnya, két ing és 12 köböl búza. Talán jobb, ha nem is hasonlítom össze ezeket a viszonyokat a maiakkal, mert valahogy nem tudnék a tárgyilagosság síkján maradni, esetleg indulatba jönnék és igen kellemetlen bírálatot kellene mondanom arról a pásztorrendszerről, amely tűri, hogy a pásztor és az ő néhány családtagja, akik mellette bogtárok, 6^700 pengős évi átlagkeresetből éljenek. Sokszor előáll az az eset, — fel vannak sorolva nálunk 8—10 vármegye adatai, amelyeket végigkutattunk — hogy egy napra egy fejre 20 fillér munkabér esett. (Szabó Gyula: Nem is kapnak mást!) Ebből tehát méltóztatnak látni, hogy ezek a Mátyás-koraibeli intézkedések tulajdonképpen igen nevezetesek és fontosak voltak. Vegyük még hozzá, nogy abban az időben egy tehén sokkal nagyobb jelentőségű áru és érték volt, mint ma. Ha például összehasonlítom az árakat egymással, mondjuk például a XIII. században összehasonlítom egy tehén árát egy hold szántóéval és megteszem ezt a XVI. századra, a török időkre, és a XVIII. századra vonatkoztatva is, akkor akár márkában, akár akcséban, akár dénárban beszélek, megállapítom, hogy egy hold szántó négyszeresét érte egy tehén. Ezeket az arányokat méltóztassanak tehát figyelése 19 UÓ február 1-én, csütörtökön. 429 lembe venni akkor, amikor azt nézik, hogy a létminimummal kapcsolatban Mátyás király megállapította a pásztorok béreit. Ezeket az intézkedéseket tovább lehetne felsorolni. így értjük meg, hogy Mátyás király az igazságos jelzőt érdemelte ki, mert odaférkőzött a legkisebb, legegyszerűbb, legszerényebb viszonyok közt élő emberek szívébe. T. Ház! Ezeket a megállapításokat a szegény emberekkel, a munkás-, zselléremberekkel kapcsolatban tovább folytathatom. A magyar történet e részének egyik legklasszikusabb korszaka Dózsa György ideje. Amit Dózsa Györgyről a történelemben tanultunk, az, amint ezekre az adatokra visszaemlékszem, nem valami hízelgő és kedvező színben tüntette fel ezt a parsztvezért. Ha azonban végigmegyünk az okmánytárban és végignézzük az okmánytár adatait, akkor meg kell állapítanunk, hogy a Dózsa-féle mozgalomnak az volt a célja, hogy nekimenjen a rendeknek. Ennek a mozgalomnak két óriási nagy oka volt. Az egyik az volt, hogy ezek a jobbágyok akkor már hozzászoktak ahhoz, illetőleg a szívükben, érzésükben benne élt az, hogy ők a nemzettesthez tartoznak. Ök tehát igenis részt kívántak maguknak a török elleni harcból. A másik ok pedig az volt, hogy a munka értékének megbecsülését és felbecsülését kívánták azoktól, akiket uruknak tartottak. Ha ezeket az időket nézem, akkor azt kell mondanom, kétségtelen dolog, hogy a magyar nemzet életében a nagy tragédia nem Mohácsnál, hanem Temesvárnál kezdődött. (Ügy van! a középen.) Ha én ezeket az időket felmérem és az 1514-i parasztlázadás szörnyű leverését követő atmoszférát vizsgálom, akkor igen érdekes megfigyelésekre jutok, éppen a zselléremberekkel kapcsolatban. Azok a rendek, akik kétségtelen dolog, nagy, sőt, ha szabad mondanom, kegyetlen győzelmet arattak Dózsa György parasztságán, egyik országgyűlésükön szükségesnek tartották kimondani, hogy háromévi adómentesség fejében minden zsellér építsen házat. En valahogyan úgy érzem, hogy a munkáskérdések helyes irányban terelődésénél ennek is igen nagy jelentősége van. Adómentességet biztosítottak tehát akkor, amikor a zsellérek házhoz tudtak jutni. Kétségtelen dolog, hogy ez igen kellemes és kedvező színben tünteti fel az akkori rendeket, figyelem hevévé különösen a Dózsa-féle parasztlázadás kegyetlen leverését. Ezeket a kérdéseket továhb fejtegethetném történelmi alapon, méltóztassanak azotnhan megengedni, hogy most már rátérjek a múlt századra, amikor a liberális gazdasági rendszer kezdett kibontakozni és amikor igen fontos összeírásokat látunk a jobbágyokra vonatkozóan. Azt látjuk, hogy ebben az időben a Nagy Lajos-korabeli 85% telkes jobbágy és 15 százalék zsellér arány óriási módon megváltozott, mert éhben az időben már 600.000 jobbágytelek és 900.000 zsellér van. Méltóztatnak tehát látni, mennyire leromlottak a viszonyok, mert hogy a zsellérek túlsúlyba kerülhettek, ezt a fejlődést nem nevezhetjük egyáltalán kedvezőnek. Es ha ezeket a kérdéseket továhb fejtegetem, azt kell megállapítanom: kétségtelen dolog, hOigy a (magyar nemzetnek egyik legértékesebb eleme és fundamentuma Nagy Lajos korában már a nemzeti eszmét, a nemzeti célokat szolgáló vállalkozásokba beálló egyszerű zsellér, nincstelen ember. Azt is látjuk, hogy ezeknek száma mindig emelkedik, úgyhogy ha í az 1930. évi statisztikát vesszük figyelembe,