Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet • 1939. december 12. - 1940. február 16.

Ülésnapok - 1939-72

1220 Az országgyűlés képviselőházának 72. kormányok intenciója, hogy Magyarországon fejlődjék az .indusztrializálódás és & kereskedelem, mert nálunk az ipar és a kereskedelem tényleg nagyon szerény méretű volt. Ezt azután a Rotsehild-tőkék, amelyek Bécsből vonultak be hozzánk, alaposan ki is használták. Legelső ténykedésük az volt, hogy az államtól mindenféle kedvezményt kicsikarjanak, amiért ide méltóztattak jönni, a hasznot zsebrevágni. (Rapcsányi László: Ma is ezt csinálják!) Ingyen telkeket kértek a vállalatok részére, azután mindenféle adókedvezményt, vámkedvezményeket, sőt — mi több — az állam pénzügyi támogatását is kérték s nem egy esetben bizony, szubvenció formájában igen sok pénz folyt a zsebükbe. Ebből azután az következett, hogy az igen szépen prosperáló vállalatok igyekeztek mindig Olyan mérlegeket csinálni, amelyeknek alapján kimutatták azt, hogy à segélyre, a szubvencióra igenis szükségük van. Hogy csak két példát mutassak az én életem tapasztalatából, — nem éltem itt az országszívében, hanem a végeken — azt láttam, hogy például az Adriai Tengerhajózási Társaság és az Ungaro-Croata, az egyik 1*5 millió, a másik 2 millió szubvenciót kapott minden esztendőben, mert veszteséges mérlegeket mutattak ki, holott olyan nagyszerű konjunktúráik voltak, hogy az bámulatos. A törekvésük az volt, hogy az államot fejőstehénnek tekintve, onnan is húzzanak hasznot, ne csak a közből. (Rapcsányi László: Ma is húznak!) Abban az adótörvényjavaslatban, amely előttünk fekszik, a pénzügyminiszter úr nem azt az ígéretét teljesíti, amelyet tett, hogy egyszerűsíti az adózást. Itt tulajdonkeppen mit csinál? Egy komplikált adózást még komplikáltabbá tesz. A vállalatoknál a mérleg elkészítése nem jelenti azt, hogy az egyúttal adóbevallás. A mérleget a pénzügyi kiküldött emberek átvizsgálják, r ahhoz hozzáadnak, levonnak, a hozzáadandó tételek szaporodnak, a levonandó tételek is szaporodnak és úgy veszem észre, hogy most a pénzügyminiszter úr, az állam, a vállalatoknál tantiém részesedést biztosít magának. Az adókat lényegében nem emeli, az adóskála ugyanúgy megmarad, mint eddig, csak az eltitkolt vagyonokat akarja előhozni. Erről eszembejut egy igen jó olasz közmondás, amely így szól: »Pattá la legge, trovato l'inganno« megvan a törvény, kész a csalás. Csinálhatunk itt mi pontokat egymásután, azok a ravasz adómérlegkészítok úgy meg fogják csinálni a mérleget, hogy a mellékcsatornákig igazán nem fognak az adóügyi szakértők sem eljutni. Példákat sorolhatnék fel, hogy hogyan tud

: ják a hasznot mellékvágányokra terelni anélkül, hogy a mi éber pénzügyminiszter urunk rátehetné a kezét. Itt van például a második zsidótörvény, amely előírja, hogy a vállalatok zsidó alkalmazottainak aránylagosan csak annyi jövedelmük lehet, amilyen arányban keresztény tisztviselőket és zsidókat lehet alkalmazni, tehát a fizetéseknek is ilyen arányban kell lenniök. Ezt javadalmazási szempontból és adózási szempontból is kijátszák, mert tudok például egy esetet, hogy a vállalatnál egy igen magasállású tisztviselő, aki eddig magas fizetést hiízott, most alacsony fizetést kap, személyi számlára veszi fel az utazási költségeket, amelyeket tulajdonképpen sohasem fizet vissza, vagy pedig idővel leírják, mint talán behajthatatlan követelést, mert a törvény előírja, hogy az adómentes. ülése 194-0 január 18-án, csütörtökön. Az adójavaslatban egy különös pontot fedeztem fel, amelyben pénzügyminiszterünk meghatározza, hogy ki a vezető tisztviselő. Ez egészen újdonság előttünk, mert a kereskedelmi, alkalmazottakról szóló törvény előírja azt, hogy a vezető tisztviselő az, akinek egyévi felmondás jár és nem szabja a fizetéshez, hogy ki a vezető tisztviselő. Itt kapunk egy új előírást, hogy az a vezető tisztviselő, akinek 20.000 pengő a jövedelme. Ezért meg fognak haragudni a vidéki kis pénzintézetek vezető igazgatói. Ez a mostani adótörvényjavaslat sokkal szebben nézett volna ki és talán más képet kapott volna, ha előzőleg a részvényjogi törvényünket változtattuk [volna át és a mai kornak megfelelően csináltuk volna meg. A részvénytársaságoknál a korlátolt felelősségű társaságoknál és általában a társulatoknál azt látjuk, hogy ma nem ai részvényes az úr, nem is az igazgatóság vagy a felügyelőbizottság, hanem a totum-faktum az egyik családtag vagy vő, vagy akármelyik rokon, akit beültetnek az ügyvezető igazgatói * állásba. Ö az élet és halál és a pénz ura, tőle függ niég az elnök úrnak is a tan tiém je, jövedelme» A vállalati ügyvezető igazgatók dirigálják a vállalatot. Az elnök úrnak már kész képet, beszámolót adnak a kezébe, a kész mérleget és számadást, abban javítás, törlés nincs. Az elnökök nem tudják, hogy a könyvek labirintusában milyen összegek hová futnak. Nem tudják, hogy a vállalat tulajdonképpen hogyan is áll, a fontos az, hogy a Közgyűlésen ünnepelve legyenek és a közgyűlés után a borítékot átvegyék. A részvénytársaságoknál ma a felügyelőbizottság is csak parádé. A felügyelőbizottságot az igazgatóság nevezi ki és amint szeretném látni azt az államtitkárt, képviselőt, aki ne a kormány pártján lenne, (vitéz Lipcsey Márton: Ez természetes.) ugyanúgy szeretném látni azt a felügyelőbizottsági tagot, aki nem az igazgatóság pártján van. Ezt mondom én is. A felügyelőbizottságnak azonban kötelessége, hogy az igazgatóság működését felülvizsgálja, azt bírálja és szükség esetén »halt!«-ot kiáltson. Ezért látom szükségesnek azt, hogy a részvényjogi törvényünket változtassuk meg, mielőtt ezt a törvényt megcsináljuk. (Bencs Zoltán: Elhúzta volna a dolgot!) Szükségét látom, hogy a felügyelőbizottság helyére az állam vagy a hites revizorok kamarája delegáljon oda egy hites magyar revizort, aki^ majd vigyáz és őrködik azon, hogy ott az adózandó tételek ne folyjanak félre, aki vigyázni fog arra, hogy az igazgatóság, az ügyvezető és a többiek ne legyenek túlságosan dotálva, úgy, hogy a részvénytársaság abba belepusztuljon, mert ne higgyék azt, hogy azok a fizetésükről le fognak mondani, ha süllyed a hajó, még többet igyekeznek menteni, mint ami menthető, a saját zsebükre. Ez alkalommal rá kell mutatnom arra is, hogy bár szövetkezeti ember voltam és a szövetkezeteknek híve vagyok, azt látom, hogy ma az a szó, hogy szövetkezet, csak szó marad, mert olyan mammut szövetkezetek létesültek. amelyeket ma nem lehet megkülönböztetni a részvénytársaságoktól. Borzasztó magasak az igazgatósági tagsági jövedelmek, hatalmas az ügyvezetési költség és az igazgatói tantiém és jövedelem. Pedig az a szó, hogy szövetkezet, nem azt jelenti, hogy egyesek zsebét teletömjék, mert a szövetkezetek nem szolgálhatnak arra, hogy ezek minél többet keressenek, hanem igenis azt jelenti, hogy töltsék be azt a hivatást, amire alakultak. A szövetkezetek tu-