Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet • 1939. december 12. - 1940. február 16.

Ülésnapok - 1939-70

Az országgyűlés képviselőházának 70. Hogy azt, amit itt elmondottam, részletesebben indokoljam és világossá tegyem, szabadj legyen a magyar monopolkapitalizmus néhány keresztmetszetszerű képét adnom. Mint méltóztatnak tudni, a masryar bankerdekeltségek száma a háború óta nagyon megnevekedett és ma már azt mondják, hoerv iparvállalataink 90%-a nagybankoké. Bankjaink, amelyek működésüket és érdekeltségüket jelentékeny részben a kereskedelmi vállalkozásokra is kiterjesztették, letértek a pénzpiac

w alimentáiásával járó valóságos bankszerű feladatok feladatköréről és az összegyűjtött tőkéket nem annyira a vállalkozások finanszírozására, mint inkább gazdasági hatalmuk gyarapítására fordítják. (vitéz gr. Hunyady Ferenc a terembe lén. — Élénk éljenzés és taps a jobboldalon és a középen.) Ahelyett, hogy a hitelért jelentkező vállalatokat látnák el hitellel, önmaguk vállalkoznak és ezzel a kartelérdekeknek sokszor erőszakos elöeegítői, mert a részvényekbe befektetett tőkének rizikóját elkerülni ós a monopolisztikus helyzetből előálló mesterséges konjunktúrát kihasználni igyekeznek. Ezzel van összefüggésben az elmúlt két, sőt három évtizedben sűrűn alkalmazott az az eljárás, hogy az egyéni és a kisebb részvénytársasági vállalatokat felvásárolták; a Konkurenz-kampfnak — és itt bocsánatot kérek, hogy német kifejezést használok, azonban a karteljog az angol és a német irodalomban van a legjobban kidolgozva — ez a legerőszakosabb eszköze széles körben alkalmaztatott. Bő példáira akadunk annak a machinációnak, amellyel a írtelétől megfosztott vagy egyébként hitelre szoruló egyéni vállalatok előbb belekényszeríttettek a részvénytársasági formába, ott részvényei felvásároltatván, kész prédává vált, később a felvásárló bank által leállíttatott és munkásaik szélnek eresztettek. Jó néhány vidéki városnak a nemzeti ipar létesítésére szánt jelentékeny anyagi áldozatai mentek így veszendőbe. Az ipari vállalatnak a pénzintézettel való gazda.sa.gi egybeolvadása mellett az ismert könyveléstechnikai eszközökkel könnyen eltüntethetővé vált a nyereség éppúgy a részvényeseik, mint az adózás szempontjából. Az affiliait vállalatok belső árkalkulációdba sűrűbben beletekintő szem bőven láthat a natronizáló bank javára olyan tőke jóváír ásókat, amelyeknek ellentételei a beruházások vagy létesítmények között egyáltalán nem, vagy csak kisebb mérvben találhatok fel. Pénzügyi szakközegeink előtt ismeretes dolog, , hogy belső ellenőrzés nélkül végtelenül nehéz megállapítani ezeknek a jóváírásoknak tényleges szükségét és valóságos voltát. Hogy ezzel együtt megrövidül a részvény, tehát a részvény útján maga a bank is, az mellékes kérdéssé válik, mert a hank a kamatszolgáltatásban a maga számítását jól megtalálja, a nagyobbrészt jelentékeny összegű fix dotációkban ülő vállalati vezetőket ez sokszor nem is érdekli, de igen sok esetben nem is érdekelheti, mert a banktól való függőségi helyzet mellett a védekező iniciatíva eleve lehetetlenné válik. Minthogy ezzel a bank monopóliumot és hatalmat szerzett arra, hogy a fogyasztóközönséget a monopol:

um útján így megadóztassa és minthogy a kartelmonopólium in ultima analisi nem sokban különbözik az állami monopóliumoktól, a helyzet szígnatúrája az, hogy az ipari vállalatok a bank kezében nagyon .sokszor nem egyebek, mint adóbehajtó instrumentumok. Nagyon jól tudjuk» hogy a Pénzintézeti J ülése 19 UO január 16-án, kedden. 135 Központnak az 1920:XXXVII. tc.-ben adott ellenőrzési joga a legutóbbi időkig a fővárosi nagybankokra nem terjedt ki. A következő álképlet a kizárólagossági karteíszerződések mögé húzódó láncoló vállalatok terhe, amely igen sokszor elviszi a termelő vállalatok adóköteles nyereségét, vagy annak egy részét. A kartelképződés révén a termelő iparvállalatok és másfelől a fogyasztó, illetve — mondjuk helyesebben — a normális méretű kereskedelem közé jó egynéhány olyan kereskedelmi, vagy ipari vállalat erőszakoltatik be, amelyekre tulajdonképpen közgazdaságilag* semminemű szükség nincs. S mert jelentékeny számú embert foglalkoztatnak, ekként a kartelterheknek a fogyasztásra való áthárítása révén a magyar fogyasztóközönség jelentékeny számú, olyan népelemet tart el, amelynek tulajdonképpen a termelésben, nem pedig a közvetítő láncolatban kellene elhelyezkednie. A kartelérdekeknek ezek szükségességét hangoztató érdekeltségei azt mondják, hogy ezekre közgazdaságilag szükség van. Igen, a nagy nyugati ipari államok, így főként a német nagyipar a »Fertigungs-Verband« néven, létesítenek üzleti szerveket, amelyeknek célja főként a normalizálás, a tipizálás, az egységes bevásárlás, a piac megszervezése, a közös kísérletügy, a Projeetirungs- és KonstrukcionsBureau-k szervezése és fenntartása, stb. Igen ám, csakhogy ezek a Bureauk és üzleti szervek nem hogy drágítanák az árut, hanem a közös rezsi mellett megtakarítást visznek be az értékesítésbe. Ezeket más külföldi példákban is bőven megtaláljuk. Ehihez azonban nem kell kartel, még kevésbbé a termelő vállalat és a kereskedelem közé beékelt, külön, a maga vállalati életét élő drága kereskedelmi szerv, mert ezt elvégzik az egyszerű Bureauk is, amelyeknek tisztviselői karát a termelő vállalat dotálja, illetve fogadja fel. Az ilyen közbe erőszakolt vállalat terhe a magyar viszonyok között sokszor 10—15%-kal is megdrágítja a kartelárat Általánosan lehetett tapasztalni, különösen az 1920-as évek végén, a kedvező konjunktúra alatt, hogy a kartelérdekeltségbe tömörült termelővállalatok és a kereskedelem közé egy nagy sereg ilyen felesleges kereskedelmi, sőt ipari vállalat erőszakoltatik be, amelyekre közgazdaságilag semminemű szükség nincs. Ha ennek az okát keressük, legtöbbször a már bezáródott kartelkonstrukció monopóliumhelyzetének kecsegtető nyerészkedési leihetősége vonzza a háta mögött álló tőkeérdekeltséget arra, hogy ilyen közbeékelődő vállalatokat létesítsen. Az adózás szempontjából ez annyit jelent, hogy ez a közbeékelt, közbeerőszakolt láncolóvállalat, amely éli a maga drága vállalati életét, igazgatósággal, felügyelő-bizottsággal, igazgatókkal és elég nagy bürokráciával, feléli azt az árdifferenciát, amelyet neki a kartelben egyesült vállalatok megengednek, jövedelme nincsen, tehát nem adózik, s mintihogy jelentékeny részben drágítja a kartelben tömörült termelők áruját, ott is elviszi a nyereség jelentékeny részét, tehát ott is alászáll B társulati adózás alá eső jövedelemnek az a része, amely egyébként tiszta reziduumként jelentkezne. Feltűnő némely időszakban a veszteséggel záró vállalatok nagy száma. 1938 júniusában például 480 vállalat tette közzé mérlegét; azért ennyien és azért olyan későn, inert a törvény megengedi a mérlegnek féléven belül való 22*