Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet • 1939. december 12. - 1940. február 16.

Ülésnapok - 1939-67

i Az országgyűlés képviselőházának 67. zését nézzük a kérdésnek, valóban eljutunk oda, hogy nem lesz idővel egyetlen olyan úgynevezett zárt fertőző tbc-beteg sem, akit idejében ne vehetnénk kezelésbe. Méltóztassék elképzelni, mit jelent ez számokban, ha arra gondolunk, hogy ebben az országban 130.000 az olyan fertőzöttek száma, akikről a halálozási számok kapcsán beszélhetünk. Egy másik rendelkezése a törvényjavaslatnak, amely ebbe az úgynevezett egészségvédelmi szervezet tökéletesítésébe tartozik, a bábákról való gondoskodás. Bizonyára velemegyütt sokan vannak igen t. képviselőtársaim közül olyanok, akik, amikor a törvény indokolását és az ott felsorolt adatokat olvasták, borzalommal látták, hogy Magyarországon a születendő csecsemőket milyen abszolút szerény színvonalú bábák kezére bízzák. Nem akarom a bába-kart érinteni a maga egészében, csak azokról beszélek, akik a színvonalon alul vannak, pedig a születések 84%-a a bábák kezén megy át és mindössze 16% az, ahol igénybeveszik a szakorvosok segítségét, illetőleg közreműködését. A törvénynek az a rendelkezése és az a célzata, hogy a bába nem nevezhető ki olyan örökösen és olyan elmozdíthatatlanul, mint ahogy az a múltban történt, hanem hatósági engedélyhez, mondjuk, letelepedési engedélyhez van kötve a működése, amely visszavonható tőle abban a pillanatban, mihelyt a törvényben említett továbbképző lehetőségeket nem veszi igénybe. Hiszen, mint mindenütt, itt is az a baj, hogy egyszerű gyakorlat útján, a múltban a tisztifőorvos által bábának minősített magánbába, vagy pedig egy bábatanfolyamot valamikor elvégzett egyén a maga képesítése alapján dolgozik a nélkül, hogy továbbképezné magát, vagy a korszerű fejlődéssel lépést tartana, megmarad azon az intelligencia fokon és azon a kezelési fokon, amelyet pedig az élet, különösen a higiénia fejlődése tulajdonképpen évről-évre túlhalad. Rettenetes az az adat, amely arról beszél, hogy a körülbelül ötezer bábából talán ezer van olyan, aki valóban megüti a korszerű mértéket. Rettenetes volna, ha nem tudnánk, hogy az intenzív bábaképzés további szervezetének, a bábajövedelem felemelésének, illetőleg rendezésének a belügyminiszter úr kizárólagos hatáskörébe való utalása együttesen jelentik azt az intézkedés-sorozatot, amelynek nyomán bizonyára elérjük azt, hogy a jobban fizetett bábákra, a jobban képzett bábákra idővel egészen nyugodtan rábízhatjuk az új nemzedék születését. Égy ilyen rendelkezése ennek a törvényjavaslatnak még az is, ahol a patika jogról, illetőleg patikák kötelező felállíthatásáról szól. A törvényjavaslat ugyanis kimondja azt, hogy a belügyminiszter, illetőleg az illetékes szervei hivatalosan is megállapíthatják, — tehát a nélkül, hogy ott kérelmezné valaki a patikát — hogy valahol patikára szükség van. Ebben az esetben országos pályázatot írnak ki és szemben az eddigi helyzettel, a közigazgatási hatóságok helyett szakhatóság, tehát a belügyminisztérium intézkedik, illetőleg az Országos Közegészségügyi Intézet. Ez szintén megnyugtató abból a szempontból, hogy végül a patikafelállítási jogot, illetőleg ennek a lehetőseget olyan hatósági szerv véleményezi, amely a kérdésekhez ért, mert hiszen a patifeakérdés nemcsak közigazgatási kérdés. T. Házi Amint bevezetőmben, említettem, ülése 1939 december ÍU-én, csütörtökön, 107 ennek a törvényjavaslatnak a rendelkezéseit három szempontból tettem vizsgálat tárgyává: szociális szempontból, a személyes szabadságnak a közérdek szempontjából való korlátozása szemszögéből, végül pedig az egészségvédelmi szervek és intézmények fejlesztése szempontjából. Kiegészítésül legyen szabad ezzel kapcsolatban az illetékesek figyelmét a következő közkérdésekre felhívnom. A közegészségügyi kérdés, a közegészség ápolása nemcsak állami feladat, hanem elsőrendű társadalmi feladat is. örömmel üdvözölnénk a jövőben további olyan törvényjavaslatokat, amelyek azt céloznák, hogy mindannak, ami eddig történt a közegészség ápolása terén, a szükségessége és hasznossága a közvéleménybe valahogyan átitatódjék. Itt elsősorban a nevelőtevékenységre kívánok utalni és örömmel állapítom meg, hogy az előadó úrtól kezdve az előttem szólottak is mind megemlítették ezt a kérdést, ki a népművelés kapcsán, ki a középiskolák kapcsán, ki a legáltalánosabb nevelés kapcsán. Én két kérdésre hívnám fel a figyelmet. Az egyik általában a közegészségügyi nevelés hatályosabbá tétele úgy az iskolákban, — ahogy az előttem szólók is mondották, — mint a főiskolákon, valamint a levente-intézmény révén, amely a maga egymilliós taglétszámával hazánknak tulajdonképpen legszervezettebb és legnagyobb tömegű intézménye, (Ügy van! a középen.) végül pedig gondolnék arra, hogy a túlságosan elburjánzott társadalmi egyesületek működését a közérdek szempontjából olyan korlátozás alá kellene vetni, hogy a közfeladatokból bizonyos részt végezzenek el. A legelső és legelsőrendűbb ilyen közfeladat az egészségügyi felvilágosítás, illetőleg az egészségápolásra való rászorítás. A mintegy 18 ezer egyesület bizonyára nem fog megszűnni akkor — vagy ha megszűnik ennek következtében közülök egynéhány, akkor az is helyes — ha feladatukká tesszük azt, hogy az év különböző szakaiban központilag megadott tartalommal és módon minden esztendőben az egészség megőrzését ismertető és a betegségekről felvilágosító előadássorozatokat tartsanak. így elérhetnénk az állami igazgatással és társadalmi segítséggel, egynéhány pengő közköltséggel azt, hogy mindig általánosabbá és általánosabbá váljék az egészségről, mint kincsről, az egészségről, mint nemzeti vagyonról alkotott közvélemény. De ehhez szükséges még az is, hogy a már meglévő és fejlesztés alatt álló közegészségügyi intézményeinket és szerveinket is megismerjék az emberek. Egy tapasztalatomat vagyok bátor említeni, azt, t. Uraim, hogy 1927-ben és 1928-ban, legutóbb pedig 1938-ban módomban volt száz és száz budapesti, tehát — ahogy mondani szokás — általában intelligensebb, városiasabb tanonc életét megfigyelni abból a szempontból, hogy ugyan mennyire tudják azt, hogy melyek azok a lehetőségek, amelyekkel az egészségüket fenntarthatják, ápolhatják. A statisztika ebből a szempontból rendkívül szomorú, mélyen t. Uraim. 1927-ben és 1928-ban, amikor a Társadalombiztosító Intézet első tanoncnyaraltatási akcióját vezettük mi, cserkészek, ezer ember fordult meg a kezünk alatt, ezeknek 88 százaléka nem tudta közelebbről, hogy mit jelent számára az Oti., hogyan kell a szakorvosát igénybevenni vagy ki a lakásához legközelebbi körzetorvos. Itt tehát egy óriási lehetőség volt a számukra, de nem vették igénybe. Ez a kísérlet, amelyről most beszelek és az, amelyet 1938-ban sajáinevelésü fiatalembereinkkel végeztünk,, azt