Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-61

Az országgyűlés képviselőházának 61. tusokon keresztül, hogy olyan adatokat kapunk, amelyeket itt ebben az országban agrárvonalon hasznosan tudunk értékesíteni. Nézzük meg a belügyi közigazgatást. Amikor a belügyi közigazgatás közegészségügyről, „gyermekvédelemről, közbiztonságról, csendőrségről beszél, akkor mi falusi emberek otthon vagyunk, mert ez tulajdonképpen elsősorban mi értünk, a faluért van. De ha tovább megyünk, itt van a pénzügyminisztérium költségvetése. Itt is találunk valami olyat, amit mi kapunk, mert a pénzügyi közigazgatásban egészen más az élet iránya, mint a többiben. Itt is azonban azt látjuk, hogy az állami földmérésekkel kapcsolatban kíván közvetlenül szolgálatokat tenni a falu életében. Itt van az iparügyi minisztérium; itt is látunk bizonyos Leitmotívumot visszatérni, visszatér az agrármotívum akkor, amikor ipari műtrágyákkal kapcsolatos kérdésekről olvasunk benne. A kereskedelemügyi minisztérium a mértékhitelesítéssel, a közutakkal, hidakkal és magával a Külkereskedelmi Hivatallal kapcsolatban beigazolja azt, hogy nála igenis megvan az agrárvezérmotívum. A vallás- és közoktatásügyi minisztérium költségvetésében is azt látjuk, hogy a népoktatás, a mezőgazdasági szakoktatás, az iskolánkívüli népművelés mind vezérmotívum és mind egy visszatérő agrármotívumot mutatnak. Végül itt vannak az igazságügyminisztérium költségvetésében a földbirtokrendezéssel kapcsolatos dolgok, amelyeket ugyancsak ide lehet számítani. Ha ezeket összeadom és számokban kívánom kifejezni azt, hogy ebben az országban az agrárgondolat, az agráreszme mennyire érvényesül, akkor azt látom, hogy nem 4%-kai, hanem 21%-kal támogatja az állam a magyar mezőgazdaságot, a magyar falut és a parasztságot. Szükségesnek tartom, hogy ezt a kérdést talán kissé részletesebben is ismertessem. Ezt kell tudnuk valamennyiünknek és kell éreznie magának a falu népének is, hogy az agrár szellemet és a motívumokat ott látjuk felcsillanni mondhatnám minden egyes tárcában. Az természetnesen más lapra tartozik, hogy elérjük-e ezeket a célokat. A mai viszonyok között nem tudok ezek helyett konkrétumokat hozni és éppen azért nem akarok abba a hibába esni, hogy csak bíráljak, rámutassak a betegségre, de a receptet ne tudjam előállítani. Ettől a munkától felmentve érzem magam. Ha azt látjuk, hogy költségvetésünkből az agrárszellem az egyes tárcák vizsgálata során kicsillan, akkor kétségtelen, hogy nekünk közelebb kell menni a falu felé és kutatnunk kell azt, hogy ez az agrárszellem, ez az agrártörekvés, hogyan érkezik el a faluig. így térek át arról a gyönyörű szép kormányzati munkáról, amely nagyobb országban nagyobb költségvetést és ilyen felhatalmazási javaslatot tudott produkálni, fokozatosan a végrehajtásra. A végrehajtásnak az alapja maga a közigazgatás. A közigazgatással kapcsolatban valahogyan úgy érzem, hogy nekünk arra a kérdésre kell választ adnunk, hogy ebben az agrárországban milyen a mi közigazgatásunk, jó-e, gyors-e, telve van-e szeretettel. Hogy erre a kérdésre választ adjak, úgy érzem, szükséges csatlakoznom a belügyminiszter úrnak ahhoz a felhíváshoz, amely itt több képviselőtársam részéről is felvetődött, hogy melyik közigazgatást válasszuk: az önkormányzati vagy a centralisztikus közigazgatást? Erre vonatkozóan a belügyminiszter úrnak igen értékes és figyelemreméltó megállapításai vannak ülése 1939 december l-en, péntekért. 607 és azt hiszem, talán nem végzek haszontalan munkát, iha egy néhány mondatot lerögzítek ezekből a megállapításokból. Azt mondja többek között, hogy »nem a közigazgatási személyzetben van a hiba, hanem a hiba a mi közigazgatási szervezetünkben van. Egészen lehetetlen dolog cl Z M bizonyos mindent felszívó centralisztikus tendencia. Az alsófokú hatóságok elvesztették felelősségérzetüket. A minisztériumok igazi hivatásuknak nem élhetnek oly módon, hogy csak az irányítást, az ellenőrzést és a felügyeletet végezzék az alsófokú hatóságok felett«. »... a községi jegyzőket tehermentesítsük, különösen olyan természetű ügyek elintézésétől, amelyek nem valók az ő hatáskörükbe«. » A jelenlegi vármegyei szervezet elég modern-e, megfelel-e az idő követelményeinek?« Ezek azok a rövid és kiragadott mondatok, amelyeknek végső konklúziójaképpen a belügyminiszter úr szerette volna és kívánja hallani azokat a véleményeket, amelyek ezzel az üggyel szorosan összefüggnek. T. Ház! Két kérdés van itt, az egyik az autonómia, a másik az állami közigazgatás problémája. Én, aki 15 esztendőn keresztül autonómiának voltam a tisztviselője, aki Pest vármegye különböző járásaiban mint szolgabíró működtem, talán jogot formálhatok arra, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzam. De nemcsak ezért érzek jogcímet arra, hogy az állami és az önkormányzati közigazgatás problémáit egymás mellé állítsam és válasszak, hogy a kettő közül melyiket szeretem jobban. Erre feljogosítanak azok a szerény kis tapasztalatok is, amelyeket egyrészt Európa legjellegzetesebb önkormányzati államában, Angliában hosszabb tanulmányaim, alatt szereztem, másrészt pedig annak a közigazgatási rendszernek ismerete, amelyet ugyancsak alkalmam és szerencsém volt megszerezni, amikor vármegyém kiküldött Franciaországba. Ezt a kettőt csak azért említem, mert ha a német vagy a regi olasz közigazgatási rendszereket ismertetném, akkor tulajdonképpen abba a hibába esnék, hogy a német közigazgatással kapcsolatban olyan rendszerrel foglalkoznám, amelyet nagy részében átvettünk. Hiszen, ha végigmegyünk állami igazgatásunkon, egészen az iktatókönyvig és a, lajstromokig, — méltóztassanak megnézni — hű kópiája, szinte majmoló másolása a Bécsből kiindult rendelkezéseknek, Bach-korszakbeli megállapításoknak és irányelveknek. Ha pedig a régi olasz közigazgatást venném mintául, akkor abba a hibába esnék, hogy olyan közigazgatásról beszélnék, amely ma már a történelmi múlt keretei és határai közt mozog, mert hiszen Olaszországnak ma egészen más, modern, lendületes, gyors közigazgatása van. Ha én az önkormányzat tipikus hazáját bírálom és róla beszélek, akaratlanul eszembe jutnak azok az igen kemény és erőteljes megállapítások, amelyeket a British Museumban folytatott tanulmányaim során a legkiválóbb angol szakemberek műveiből olvastam. Angliában az az álláspont, hogy alkotmányos életet önkormányzatok nélkül nem lehet élni, az önkormányzatoknak viszont két alapfeltételük van, az egyik a cselekvési szabadság, a másik a százszázalékos felelősségérzet. Hogy ezt milyen messze ki tudják vinni és mennyire fel tudják fokozni, elég rámutatnom arra, hogy az ottani parochiális, tehát legalsófokú közigazgatási egységben, amely a mi községeink-