Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-61

•V ,-.-..-,-,, -,,v; ..,.,-.,,-,.- ... -n^*^ 604 A? országgyűlés képviselőházának 61 és a fa csak 25 év után ad rendes termést, amikor nagyobb jövedelmet lőhet belőle biztosítani, addig újabb adókkal megterhelni nem kívánatos. A múlt évekhez hasonlítva, a munkaügyi helyzet vidékemen nagymértékben javult, a munkabérek emelkedtek, viszont a gazdaságok jövedelme nem emelkedett. Vidékemen a munkabér nem is volt megállapítva, mert senki sem kérte, arra szükség nem volt, mert elmúlt az az idő, mikor olyan alacsonyak vol; tak, hogy szabályozással kellett megállapítani bizonyos minimumot. A minimum megállapításának egyébként nemcsak előnyei, hanem hátrányai is vannak, mert a csekély munkaképességű egyének nehezen jutnak munkához. Ha tehát megállapítják a legkisebb munkabéreket, mindig tekintettel kell lenni a csekélyebb munkabírású egyénekre és úgy állapítani meg, hogy azok is munkához jussanak, hogy keresetüktől teljesen el ne essenek. Ha szükséges a munkabér megállapítása, akkor, azt hiszem, célszerűbb lenne, ha inkább járásonkint állapítanák meg, mint törvényhatóságonkint. Egy járási bizottság ugyanis az ottani viszonyokat jobban el tudja bírálni, mint egy megyei bizottság, hiszen egy megyében nagyon sokféle munkaviszony van. Heves megyében is van hegyes vidék, van alföldi vidék, van szőlőtermő vidék, van erdővidék és mindenütt a legkülönbözőbb viszonyok állanak fenn a munkabérek terén is, a szokások terén is és tekintettel kell lenni arra, hogy a szakmamunka, az aratási, munka, a feles munka minden vidéken nagyon különböző. Ha pedig megbolygatjuk azokat a régi szokásokat, amelyek a gazdasági élet fejlődése folyamán kifejlődtek, akkor elégedetlenek lesznek a munkások is, a termelők is, ez zavart fog okozni a termelésben, már pedigi a mai nehéz körülmények között az a fontos, hogy a termelés ne csökkenjen, hanem zavartalanul tovább folytatódjék, tehát az eddigi színvonalon maradjon, sőt az a feladatunk, hogy még az eddiginél is sokkal többet termeljünk. Ehhez az is kívánatos, hogy az adók emelésében bizonyos stagnálás álljon be, mert az utóbbi években a különböző adók emelésében már rekordot értünk el; további emelésről semmiképpen nem lehet szó, hiszen nincsen semmi pénzügyi számítás, amely igazolná, hogy az adóalanyok elbírnák az újabb emelést. Most olvastam az újságban, hogy tervbe vették az inségadónak a falukra való kivetését is. Eddig csak városokban vetettek ki inségadót, faluhelyen nem, mert faluhelyen tulajdonképpen nincsen rá szükség, hiszen megoldja ezt a kérdést a falu, illetve a falu birtokossága minden adó nélkül: aki ott Ínségben van és tényleg azért van Ínségben, mert munkaképtelen, az mindig megfelelő segélyben részesül. Arra azonban nem vagyunk kaphatók, hogy akik nem akarnak dolgozni, azokat segélyben részesítsük, mert akkor egyes falvakban százakra menő tömeget részesíthetünk segélyben: itt vannak teszem fel a cigányok, akikre a költségvetésben nincsen semmilyen tétel és egyáltalában semmi törvényes intézkedés nincsen a cigánykérdés megoldására. A cigányok századok óta ugyanazt csinálják: a nők a falvakban koldulnak, a férfiak pedig meg nem eneedett cselekedeteket követnek el. T. Ház! Ezeket tartottam szükségesnek elmondani. Mielőtt befejezném beszédemet, újból ülése 1939 december 1-én, pénteken. csak arra vagyok kénytelen rámutatni, hogy a falusi lakosság minden rétege a legnagyobb ellenszenvvel kíséri az adók folytonos emelkedését. Ezen a téren tehát megfelelő takarékosság mellett meg kell állnunk, mert az adóalanyok újabb terhelést nem bírnak el; amíg bírjuk a megterhelést, addig szívesen viseljük. Bízom benne, hogy a kormány mindezeket figyelembe fogja venni. A kormány iránti bizalmamból természetesen a javaslatot elfoga- \ dorn. (Helyeslés és taps a jobboldalon és a középen. A szónokot többen üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? vitéz Miskolczy Hugó jegyző: Piukovich József. Elnök: Piukovich József képviselő urat illeti a szó. Piukovich József: T. Ház! Kezemben van az a költségvetés, amely milliárdokról szól és amikor ezt a költségvetést végiglapozom, egészen természetesen az jut eszembe, hogy ezek a milliárdok miként tevődtek össze. Vájjon azok, akik az adófizetésnek súlvos terhét a vállukon hordják, akkor, amikor filléreket, pengőket hoznak össze és állampolgári kötelességüknek eleget tesznek, ezek az adózórétegek — és elsősorban a falu népére gondolok — milyen álláspontot vallanak és milyen felfogást hirdetnek az új költségvetéssel kapcsolatosan. T. Ház! Amikor örömmel és büszkén látom itt ezt a hatalmas költségvetést, — mert ez kétségtelenül országunk területi és erkölcsi megerősödését jelenti és jelenti azt is, hegy az igazságnak győznie kell — örömmel látom kint, a falu népe közt járva, hogy a falu igen nagy érdeklődést mutat ez iránt a munka iránt, amely az országépítést jelenti bent és jelenti kifelé. Eszembe jut a száz év előtti kor. Azok, akik a magyar törvényhozást képviselték, akik a pozsonyi diétán igen forró, óriási érdeklődést, harcot, küzdelmet kiváltó életet folytattak, szükségesnek tartották száz évvel ezelőtt foglalkozni a magyarság legértékesebb rétegével, a parasztsággal. Sőt, ha a pozsonyi diétán az 1832/36-os ciklus öreg jegyzőkönyveit lapozgatjuk, azt állapíthatjuk meg, hogy a száz év előtti rendi gyűlés nemesei és főnemesei a magyar parasztságot a történelem organikus, szerves részének tekintették és így egészen önként adódik, hogy egyik képviselőtársamnak, Zsidó Sándornak azzal a megállapításával foglalkozzam, amely szerint a parasztsághazánk egyik legrégibb történelmi osztálya. Amikor ezt képviselőtársam megállapította, bizonyos nyugtalanságokat láttunk az elvi vonalakon, azonban, t. Ház, méltóztassék megengedni, hogy én magát a parasztság szerepét, annak történelmi szerepét annyi évszázadra vezessem vissza, ahány évszázaddal ennek az országnak legsúlyosabb korszakába fogunk jutni és ez a török idő. Aki a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárát látogatja, egy igen értékes, bár túlszerény és alig használt pároskötetre akadhat: ez a kétkötetes munka a török idők defteréiről szól. Ha mi ezeket a deftereket olvasgatjuk, már 1545-ből találunk rtontos adatokat arra nézve, hogy egy-egy alföldi községben kiket találtak a megszálló törökök, hogyan hívták a családfőket. Amikor ezeket az adatokat olvassuk — különösen az alföldi vármegyékre gondolok, de itt igen nagy szerep jut Tolna vármegyének is — érdekes megállapítanunk, hogy olyan parasztcsaládoknak, amelyek 1541-