Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-57

418 Az országgyűlés képviselőházának 57. dás érni. Én elismerem azt, hogy a pénzügyminiszter úr és a pénzügyi kormányzat gazdasági téren, amelyet leginkább érintettek a túloldali képviselő urak és más képviselő urak, megfelelő intézkedésekkel és törvényekkel, mint az egy-két szobás lakások tehermentesítésével, a gazdaadósságok rendezésével, de, sajnos, még mindig nem a likvidálásával iparkodott segíteni. Több olyan gazdasági kérdést érintő rendelkezést láttunk itt, amely 1937 óta — és ezt el kell ismernünk — kétségtelenül elárulja a pénzügyi kormányzat jó intencióit és szándékát. Amikor én az ellenzéki oldalról bizonyos kérdéseket és anomáliákat itt szóváteszek, aláhúzom, hogy ismerem a nehézségeket, tudom, hogy a pénzügyi kormányzat képességének ezen a téren határai vannak és itt főleg a pénzügyi nehézségekre utalok. Éppen azért itt olyan kérdéseket kívánok érinteni, amelyek, azt hiszem, nem járnak újabb pénzügyi kiadásokkal, hanem, ellenkezőleg, csökkentéssel, megtakarítással járnak; ezekre egymásután rá fogok térni. Sorrendben elsőnek az igen t. pénzügyminiszter úrnak a gazdasági kérdéseket érintő gesztióit kívánom szóvátenni. Az első, amiről itt beszéltek és amit itt szóvátettek, a cukorfogyasztási adó kérdése, a borfogyasztási adó kérdése, a dohánytermelés kérdése, és az úgynevezett szeszegyedárúság kérdése. Ezek azok a kérdések, amelyek engem, illetőleg az én körzetemet, a kisgazdapártot és a gazdatársadalmat is, elsősorban érdeklik, éppen ezért ebből a szempontból kívánom megvilágítani a mi álláspontunkat és azokat a kívánságokat, amelyeket itt elő kell terjesztenem. Miután ezek nem jelentik nagyobb megterhelését a budgetnek, hiszem, hogy a pénzügyi kormányzatnak módjában lesz a kívánságokat teljesíteni. Első a gazdaadósság kérdésének rendezése. E tekintetben itt van már egy újabb földreform, egy újabb földbirtokpolitikai kérdés, amely azt •hiszem, már nemsokára, a felsőház által történő elfogadás után törvénnyé válik, anélkül azonban, hogy még a régi! földreform pénzügyi lebonyolítása tulajdonképpen véget ért volna. A pénzügyi lebonyolításra alakított szövetkezet még mindig megvan, vannak benne nem tudom hányan, pénze azonban nincs, amelyet a régi tulajdonosoknak ki kellene fizetni. Mondom, van egy szervezet, egy száz tagból álló szövetkezett, de nem tudom, hogy miképpen fogja lebonyolítani a kérdést, hiszen ez nagyon nehéz, probléma, és azt hiszem, hogy a pénzügyminiszter úr sem fog tudni feleletet adni arra, hogy miképpen kívánja a lebonyolítást végrehajtani. Ugyanakkor azonban már dörömböl az ajtón a második földreform, amelynél ismét nem tudom, hogy annak milyen lesz a pénzügyi alátámasztása, az azonban bizonyos, hogy a régit kétségtelenül likvidálni kellene és ezt a kérdést közmegnyugvásra kellene elintézni. Az adósságrendezés kérdésében a kormányzat álláspontja sok tekintetben helyes volt, amikor azt mondta, hogy türeletm és várni, mert az idő sok tekintetben tényleg segítségére volt. (Csoór Lajos: De nem az adósokra.) Kétségtelen, hogy a gazdasági helyzet sok tekintetben javult és el kell ismerni, hogy a gazdák fizetőképessége is emelkedett. Lehet, hogy könnyebb volna és talán népszerűbb is volna azt mondani, hogy az adósságot el kell törölni, ez azonban nem volna igazságos, mert egyoldalú iutézkedéülése 1939 november 24-én, pénteken. sek&t nem kívánunk a másik részről, a gazdák részéről, hiszen másoknak a pénzéről és áldozatkészségéről is szó van. Azt hiszem, ezzel kapcsolatban az idlő a pénzügyminiszter úrnak segítségére lesz, hiszen a gazdasági termények árai is jobbak, s ha ez tovább így marad, az idő a kötvények és a záloglevelekkel való visszafizetés kérdését is meg fogja oldani, hiszen ahogy olvashattuk az újságban, ezeknek a zálogleveleknek és kötvényeknek az ára ma már parin áll. Azt hiszem, rövidesen a külföldi hitelezők sera fognak elzárkózni az elől, hogy ha eddig nem ia történhetett meg a transzfertilalom folytán a kamatok átutalása, mégis most, midőn parin állanak a kötvények, ezekkel a kifizetés lehetősége valahogyan megteremtessék. Ez kétségtelenül nagy számot fog jelenteni s egyszerre nagy enyhülés következik be ezen a téren. A só jövedékre vonatkozólag igen t. képviselőtársaim előadták a maguk kívánságait. Én a költségvetés tételeit nézve azt látom, hogy bár Magyarország ma már, hála Istennek, nem szorul sóbehozatalra, mert az aknaszlatinai bánya teljesen ellátja az ország sószükségletét, a sóárakat mégsem szállították le egy fillérrel sem. Pedig a só egyike a legfontosabb közszükségleti cikkeknek, amelyeket a szegény emberek elsősorban használnak. Ugyanakkor, felhívom a figyelmet arra, hogy a só nemcsak hogy olcsóbb nem lett, de határozottan rosszabb is lett. Tessék megnézni a falvakban a sót, tele van homokkal, földdel. Olyan sóval látják el a fogyasztókat, hogy ez semmiesetre sem helyes és a sójöyedéknek sem használ. Nem értek hozzá, nem tudom mi ennek az oka, de kétségtelenül fennáll ez a helyzet. Kérem a miniszter urat, szíveskedjék az illetékes körök figyelmét felhívni arra, hogy a só jövedék által közfogyasztásra szánt só közegészségügyi szempontból sem felel meg azoknak a kívánalmaknak, amelyeket pedig joggal elvárhatunk. Rátérve a dohánytermelés kérdésére, amiről előttem szólott t. képviselőtársam, kedves barátom, Vay Miklós báró megemlékezett, aki olyan dohánykörzetekben képviselő... (líassay Károly: Én pedig majd a fogyasztók szempontjából fogom kifejteni!) Vay képviselőtársam kerületében nagyon sok a dohánytermelő, éppen úgy, mint a mi vidékünkön, neki tehát mint képviselőnek ezt nem csak joga, hanem kötelessége is felemlíteni. Én sok tekintetben egyetértek vele, sok tekintetben nem. Én nemcsak, mint olyan vármegyének, Tolna vármegyének a képviselője szólok a dohánytermeléshez, ahol a dohánytermelés igen erős művelési ág, ahol a legjobb beváltási körzetek vannak, mint Dunafadd és Nagydorog, — nem tudom, hogy ezidőszerint a Felvidéken hol vannak a legjobb dohány termelőhelyek, s nem tudom, hogy Érsekújvár vidéke milyen minőségű dohányt termel, — hanem ezzel kapcsolatban bizonyos körülményekre is fel kell hívnom a miniszter úr figyelmét. Nem értek egyet Vay Miklós bárónak és t. képviselőtársamnak azzal a kívánságával, hogy az úgynevezett jégkárelleni biztosítás kötelezővé tétessék. Ezt nem tudom elfogadni, mert annakidején, azt hiszem, maga a dohányjövedék is, arra a nagyon helyes álláspontra helyezkedett, — miután előbb köriratban fordult egyes dohánytermelőkhöz és kérte azoknak véleményét, hogy ki akarja ezt és ki nem akarja, — hogy a leghelyesebb a vagylagos