Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-53

Az országgyűlés képviselőházának 53. ülése 1939 november 17-én, pénteken. 203 is ismerjük, amikor a magyarság ebbe az orazagua oejou. öajnos, erre vouaiKOZóiag acia- J toK e»ak KisiuéntKuen aiianaü; renuemezesunkre es valu Dan nagy erőfeszítés keil ahnoTi, hogy rekonstruáljuk azOKat az evszazauoüat, anieiyek a magyarság gazdasági eineiyezredeset es kereten niutauaK. Ha megméltóziatnak engedni, egynéhány olyan auatot ismertétek, aineiy a mai agi ártoriene tünkkel kapcsosa tos. .biso aaatoinat a Dózsa-féle paraszuázadás idejéből, 1514-ből veszem, Ha a művelési agakat egymás xueiié álúijuk, azt láguik, hogy eb-ben az időben Magyarország kuejezetien, par excellence állattenyésztő ország volt. Ez azt jelenti, hogy a művelési ágak közötti viszony térin te léoen a termesze ies takarmány termo terüieieke volt i a lősűly, azok domináltak. Nagyjelentőségűnek tanom és végtelenül örülnék annak, ha nemcsak az országnak, hanem minden egyes kisebb közületnek gazdasági életét is — legyen az vármegye, járás, vagy község — mindig abból a szempontból kezuenŐk bírálni, hogy miként viszonylanak egymáshoz az egyes művelési ágak. JMás az élete a népnek ott, ahol a szántó van túlsúlyban, más az életritmusa ott, ahol a legelő van túlsúlyban és látjuk, hogy egészen más életbeosztásban élnek az emberek ott, ahol az erdők kerülnek túlsúlyba. Tehát nyilvánvaló dolog és egy percig sem vitás, amikor azt látjuk, hogy 1514-ben Magyarország szántóterülete az összterülethez viszonyítva csak 15%-kal -szerepeit, hogy -a XVI. század elején nem voltunk, mert nem lehettünk földművelők. Ha tovább kísérem ezeket a statisztikai adatokat, akkor elérkezem egy másik stációhoz, 1809-hez. Közben eltelt három évszázad és ezt az adatot nézve, azt látom, hogy a szántóterület 1809-ben Schwartner adatai szerint összesen 17% volt. Ez azt mutatja, t. Ház, hogy a múlt század elején teljesen kisebbségiben volt a szántó és így ez az ország nem lehetett földművelő ország. Felvetődik tehát a kérdés: ha neon volt földművelő, milyen ország volt? Ez az ország elsősorban állattenyésztő ország volt! Annak bizonyítására, hogy mennyire igaz ez az állítás, elég visszamennünk a történelemben ugyancsak azokba az időkbe, amikor az ország legnagyobb megpróbáltatásai voltak : a tatárjárásra, a török dúlásra, a török időkre; ezek mind azt mutatják, hogy a magyarság állattenyésztő mivolta tette lehetővé, hogy ez a nemzet átvészelt a legnehezebb időkön, mert legnagyobb értéke, az állatállománya nem egyhelyben lévő értéket jelentett, hanem a veszedelem elől elmozdítható, eltávolítható, mozgó, ingó értéket. Ha tovább nézem a statisztikai adatait akkor azt látom, hogy 1853-ban a szántóterület ebben az országban 23% volt. Ma ismerjük a nyomásos gazdálkodási rendszert, nem vitás, hogy ennek a 23% szántónak egyharmada ugar volt, tehát körülbelül 17—18%-ot szántottak és vetettek be a múlt század ötvenes éveiben. Nyilvánvaló tehát, hogy abban az időben sem lehettünk földművelő ország, hanem állattenyésztő ország voltunk. Ha tovább nézem a stati etikai adatokat, akkor azt látom, hogy a múlt század hatvanas éveiben olyan óriási változás történik ebben az orszáerban, amely kihatásaiban természetesen az állattenyésztő magyarság éleKEPVISELOHAZI NAPLÓ III. tét is megbontja és bekövetkezik az az idő, hogy a kifejezetten állattenyésztő Alföld átalakul földmivelŐ Alfölddé, a .Dunántúl pedig, amely kiegyensúlyozott íöídmíveiést vett at ősidők ota az itt élő népektó-, fokozatosan átvette az állattenyésztés ben a vezetést. Ha meg tovább megyek, azt látom, hogy míg 1853-ban 23% volt a szántó, amelyből 17—18/o-ot vetettek be, 1935-ben a szántóterület tiÛ%-ot tesz ki és az ugar ebben az időben alig 1*5%. Ebből tehát láthatjuk, t. Ház, hogy Magyarország az utóbbi nyolcvan esztendő alatt olyan óriási változáson ment keresztül, éspedig az állattenyésztés irányából a íüldmívelés felé, hogy nekünk kötelességünk ennek a kérdésnek megvilágításánál arra is választ adni, vájjon ez a fejlődés, ez a fejlődési irány és ennek következményei összhangban vannak-e egymással. Sajnos, azt kell megállapítanunk, hogy amint a hazai agrárfejlődés ^ irányában a föidmívelés, mint foglalkozási ág, nagyobb és nagyobb teret hódított, ugyanabban az arányban az állattenyésztés fokozatosan visszafejlődött. Ennek természetes és logikai következménye az, hogy amikor a szántóterületek mennyisége emelkedett Magyarországon, akkor ennek a legjobb rétek és a legjobb legelők estek áldozatul. Ennek következménye az, hogy amilyen mértékben emelkedtek a szántok, olyan mértékben csökkentek a jó legelők és a jó rétek, vagyis az állattenyésztés fundementumát alkotó természetes takarmánytermő területek. Arra nézve, hogy ez az egyensúly-felborulás a gyakorlatban mit jelentett, elég rámutatni az utóbbi évtizedek statisztikai adatgyűjtésére, amely állatállományunkban katasztrofális visszaeséseket mutat. Bármennyire elfogadom és magam is vallom, hogy az utóbbi évtizedben a minőségi állattenyésztés óriási fejlődésen ment keresztül és hogy ez a fejlődés kétségtelenül pótolta bizonyos fokig a Jetszámban bekövetkezett t csökkenést, mégis igen nagy aggályaim támadnak abban a pillanatban, amikor az állattenyésztés^ fejlődését biztosító és alapját tevő takarmánytermesztésben nem látunk olyan lendületet és olyan eredményeket, amelyek nélkül okszerű állattenyésztés el sem képzelhető, s ennek következtében természetesen okszerű mezőgazdálkodás sem tételezhető fel. Nálunk éppen abból az elvből és abból a helytelen agrárszemléletből kifolyólag, hogy minden áron be akarjuk bír zonyítani, hogy mi ősidők óta földmívesek voltunk, igen sokszor hallottuk és, sajnos, még ma is halljuk szakemberek részéről is, hogy a legelőket fel kell törni, el kell pusztítani és helyettük szántót kell teremteni. Sokan azt az állítást is meg merik kockáztatni, hogy a legelő szégyene ennek az országnak. T. Ház! A rosszul kezelt, gondozatlan lej gelő valóban szégyene az országnak, de a jó legelő, merem állítani, a népies állattenyésztésnek egyetlen fundamentuma. Ne szégyeljük a mi legelőinket, mert hiszen Európának azokban az országaiban, amelyek kultúrában, még agrárkultúrában is, magasabb nívót mutatnak, mint mi, sem szégyelik a legelőket. Hiszen, elég rámutatnom arra, hogy Angliában 65% a természetes takarmány termő terület, Svájcban 55%, Hollandiában 39%, Olaszországban 22% és csak most következik Magyarország 18%-kai, s ezt követi a Németbirodalom 17, Franciaország pedig 16%-kal. S így folytat27