Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-52

140 Az országgyűlés képviselőházának 52. ülése 1939 november 16-án, csütörtökön. és szakismeret nélkül, az erkölcsi műveltséget senki se nélkülözze. Tehát szakismeretre és erkölcsi nevelésre utal. A nemzetnevelésnél ezeket az elveket kell szem előtt tartani, az iparosszakutánpótlás kérdésében. Abban a biztos reményben, hogy 1941-ben az iparügyi kormányzat úgy az anyagrendezés és utánpótlás kérdésében, mint a személyutánpótlás, a tanonckérdés tekintetében is bővebb keretet és intézményes gondoskodást kap, az ezidei költségvetést elfogadom. (Éljenzés és taps jobbfelöl és a középen. — A szónokot többen üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik 1 Nagy Ferenc jegyző: Bajcsy-Zsilinszky Endre! Elnök: Bajcsy-Zsilinszky Endre képviselő urat illeti a szó. Bajcsy-Zsilinszky Endre: T. Ház! A költségvetési vitának keretei és az igen t. Ház türelme talán megengedik, hogy visszatérjek egy tegnapi parlamenti eseményre, egy nagyon kelletlen és kínos esetre, Hubay Kálmán t. képviselőtársamnak cin ci ci beszédére, amelyben egy már fél esztendő óta, réges-régen megcáfolt külföldi sajtótudósítást hurcolt ide -a Ház elé és olyan hangnemben és olyan tendenciával támadott neki Eckhardt Tibornak, a mi szeretett pártvezetőnknek, hogy azt szó nélkül és éles, határozott visszautasítás nélkül nem hagyhatom. (Zaj.) Elnök: Csendet kérek. Kérem a képviselő urat, hogy tekintettel arra, hogy az iparügyi tárca költségvetését tárgyaljuk... Bajcsy-Zsilinszky Endre: De régi parlamenti szokás, 'hogy ... Elnök: T. képviselő úr, ne méltóztassék az elnöki kijelentéssel vitába szállni. Egyébként semmiféle parlamenti szokás nem mondja azt, hogy a költségvetési vitánál, amikor tárcánként tárgyaljuk a költségvetést, egyébről, mint a tárcáról beszélni lehessen. Bajcsy-Zsilinszky Endre: Nein kívánok vitába szállni az igen t. elnök úrral, ' de nem ártana, ha kissé utána^ méltóztatnék nézni a magyar parlamenti szokásoknak. Elnök: Az elnökség nem kéri ezt a tanácsot a képviselő úrtól. Kérem, méltóztassék a tárcához hozzászólni és beszédét folytatni. Bajcsy-Zsilinszky Endre: Méltóztassanak megengedni, hogy. mindenekelőtt egy részletkérdéssel foglalkozzam, a fa- és sóárakkal, amelyeket mi laikusok nem értünk egészen. Hatalmas erdőterületet kaptunk a magyarnyelvű Felvidéken, főleg a Kárpátalján és azt vártuk, hogy a faárak esni fognak és könnyebbé válik az ipar munkája. Most egy kisiparosnak, egy asztalosnak a számláiból győződtem 'meg arról, hogy nemcsak hogy nem estek a faárak, hanem még emelkedtek. A Dunántúlon a III. osztályú asztalos-fenyőfa ára köbméterenként 120 pengő volt a tavasszal, de amióta a mienk a Kárpátalja, ugyanannak ára 130—135, sőt 140 pengőre emelkedett. Közben a kisipar hitele is majdnem megszűnt. Azonkívül az áruk megszerzése is nehezebbé vált, méretben és minőségben egyaránt. A tűzifa köbmétere a Dunántúlon, erdőben 13—13.5, sőt 14 pengő. Ugyanakkor halljuk, hogy Kárpátalján hatalmas erdőmennyiség van letarolva és garmadában hever a fa, az alsó részek már rothadnak is. Nem találtam meg eddig a nyitját annak, hogy miért nem lehet ezt a famennyiséget jobban felhasználni és miért nem lehet az ipar számára megszerezni azt a köny^ nyebbséget, amire olyan régóta vágyik. Elhiszem, hogy iá külföldi fa beszerzése ma nehezebb, de ezt a nehézséget mindenesetre laikus szemmel kiegyensúlyozza valahogy ez az új erdőmennyiség és ez a már kitermelt, famenynyiség. Arra kérem a miniszter urat, derítse fel, és ha felderítette ennek a furcsa dolognak a nyitját, magyarázza azt meg és gondoskodjék arról, hogy az asztalos- és építőiparnak ez a rendkívül fontos nyersanyag olcsóbbá váljék. Ugyanezt mondhatom a sóról. Elvégre hatalmas súhegyeket kaptunk, de nem látom sehol sem, hogy a szegény ember sója olcsóbb volna, pedig az rendkívül fontos közszükségleti cikk. Ezekután méltóztassanak megengedni, hogy általánosabb kérdésekkel is foglalkozzam. Megítélésem szerint az elmúlt húsz esztendő gazdaságpolitikájának két alapvető hibája van. Az egyik az, hogy az ipari, a pénzügyi és kereskedelmi körök, de a kormányok sem jöttek, rá arra, hogy nagyszabású, igazán önálló hatalmas ipart csak erős kisgazdatársadalomra lehet építeni. Angliát kivéve, mindenütt akkor fejlődött ki igazán a nagyipar, amikor a kisgazdatársadalom megalakult és megerősödött. Vagy 10, esztendővel ezelőtt olvastam egy rendkívül érdekes francia könyvet, »A mai Franciaország« címmel. Ebben a pillanatban nem tudom a szerző nevét megmondani, de — hogy úgy mondjam — a francia Gyosz. igazgatója volt. Ebben a könyvben olyan meszszemenő agrárius szellemet találtam, amely meglepett; annyira hangsúlyozta a szerző azt, hogy a francia iparnak nincs fontosabb szükséglete és teendője, mint a kisbirtokososztály további erősítése. Franciaországban tehát még ezek az ipari körök is hangsúlyozzák, hogy az iparnak ezt az alapját, a tömegfogyasztásnak ezt a forrását kell elsősorban megerősíteni. A magyar politika pedig a húszas években kitermelt egy olyan vámtarifát, amely a maga egészében helyesnek bizony nem mondható. Nagyon jól emlékszem arra az esetre, amikor Bud akkori pénzügyminiszter úrral a vonaton egyszer hosszas vitát folytattam arról, vájjon helyes-e ezeket a harci vámokat megteremteni és a harci vámok tendenciájával alkotni meg a tarifatörvényt? ö azt mondta akkor, hogy azért olyan magasak az új tarifatételek, hogy azokból alkudni lehessen a kereskedelmi tárgyalás folyamán. Nos, ezekből a tarifákból jóformán semmit sem alkudtak le. Itt volna az ideje annak, hogy a t. miniszter úr a magyar gazdaságpolitikának ezt az egyik legnagyobb hibáját, hogy a kisgazdatársadalom és a földmívestársadalom rovására próbálja megépíteni az ipart, vegye revízió alá és gondoskodjék arról, hogy belátható időn. belül a mai szükségletek arányában revideáljuk régi tarifatörvényünket. (Az elnöki széket Tasnádi Nagy András foglalja el.) Gazdaságpolitikánk másik fő hibája az, hogy folytattuk a 67-es gazdaságpolitikát. A 67-es gazdaságpolitika akkor kezdett süllyedni, amikor a magyar külpolitika is elveszítette önállóságát és a 80-as években az Andrássyféle önálló külpolitikából lassanként és észrevétlenül — annyira észrevétlenül, hogy még kitűnő történetírók sem nagyon hangoztatják